Részlet az 1941. március 17-i, 19-i naplóbejegyzésekből

A “központom” napról napra egyre szilárdabbá válik. Régen, minden acélos és megalapozott elméletem ellenére remegő és bizonytalan madárka voltam. És most egy erőtől duzzadó központ van bennem, mely kifelé is sugárzik, amit mások visszajelzéseiből is észlelek.

És mindennek semmi köze az introvertált alkatomhoz. Ez az erő belülről jön: egy kis zárt mag bennem, ahova olykor teljesen visszahúzódok, amikor a külvilág túl hangosnak tűnik, egyébként minden érzékem áthatóan az engem körülvevő valóságra figyel, és mindazt, mit kint megtapasztal, a benső magvamba szállítja, mely úgymond minden ingertől megerősödik. Egy időben, ellenben, minden kívülről jövő inger feszültté és bizonytalanná tett. Akkor két állapot között kellett választanom, melyek jelentősen eltértek egymástól: egyik, mely teljesen kizárja a külvilágot, egyfajta benső harmónia, mely túl szép, hogy igaz legyen, annyira törékeny és lágy, mit könnyen tönkretehet a külvilággal való legkisebb érintkezés is; és a másik állapot, melyben kuszának, fásultnak és zavartnak érzem magam benső egyensúlyomban és a bizonyosságaimban, szinte mindentől […]

Részlet az 1941. március 16-i naplóbejegyzésből

Alkonyodott: az égbolt finom árnyalatai, a házak titokzatos körvonalai, az eleven fák ágainak áttetsző ölelkezése; egy szóval: lenyűgőző. Nagyon jól emlékszem, hogy “éreztem” magam egyszer. Mindent annyira szépnek találtam, hogy belefájdult a szívem. A szépség olyannyira meggyötört, hogy nem tudtam mit kezdeni a fájdalommal. És szörnyen boldogtalannak éreztem magam. Bensőmben megrészegített egy hasonló táj, és utána teljesen üresnek éreztem magam. Végtelen energiámba került. Ma ezt a viselkedést “onanizmusnak” nevezném.

De aznap este, néhány nappal ezelőtt, másképp reagáltam. Örömmel elfogadtam Isten világának szépségét, mindennek ellenére. Mélyrehatóan gyönyörködtem az alkonyatba merülő halk és rejtelmes tájban, úgymond “tárgyilagosan”. Nem akartam többé “birtokolni”. Felfrissülve tértem vissza a munkámhoz. És a táj bensőmben ott maradt, köntösként betakarva lelkemet – hogy nagy szavakat használjak –, de már nem kötözött meg, nem volt már „onanizmus”.

Etty Hillesum (1914-1943) a huszadik századi lelkiségi irodalom kiemelkedő alakja, ki főként különcségével, rendkívüli hittapasztalatával ragadott magával. Fiatal entellektüel szeszélyes érzelemvilággal, ki aktív szexuális életet él és háklis családból származik. Mégis életének utolsó két és fél évében gyökeres változáson megy keresztül, mely önfeláldozó, Istennel mély, meghitt kapcsolatban élő nővé alakítja át. A remény hírnöke: akárhova sodorjon is az élet, akármilyen téves döntéseket is hozzak, mindig van kiút és tovább: sosem késő. Etty tanúja annak, hogy Isten működésének semmi sem szab határt. Ahogy Henri de Lubac SJ írja: „[Krisztus] megváltó ereje nem ismer határokat… Még a legfurcsább babonákon keresztül is, a kegyelem az igaz lélek előtt meg tudja nyitni az utat, mely Istenhez vezet”.[1]