“Minden egy mélyebb ritmus szerint történik, amit tanítani kellene hallgatni; ez a legfontosabb dolog, amit az életben tanulni lehet”. Etty Hillesum a westerborki tranzíciós táborból írja ezeket a sorokat, miközben mély hála tölti el az élet szépségéért és gazdagságáért. Meghallani nemcsak a felszínen csapkodó hullámok moraját, hanem a mélyben nyugvó víz nyugalmát és biztonságát. Szoktál olykor bensődre hallgatni? Nemcsak a pillanatnyi hangulatodra, a patak csorgására, hanem a mögötte levő folyó csendes, kedélyes hömpölygésére, mely az életet igenli, és annak teljességét hozza...

Részlet az 1942. március 28-i naplóbejegyzésből

Csütörtök este ismét háborútól izzott minden az ablakom mögött; mit én az ágyból szemléltem. A szomszéd szobában Bernard Bachot hallgatott, mely oly erőteljesen lüktetett; majd váratlanul repülők, lövések, bombák süvítése, melyek fülsüketítőbbek voltak, mint valaha. Mintha a háztól nem messze történt volna. És hirtelen világossá vált, hogy az egész világon naponta hány és hány embert temetnek maguk alá a házfalak. Bach bátran folytatta, de egyre inkább erejét vesztve. És én, az ágyon elnyúlva furcsán éreztem magam. Fénynyalábok foszlányai kúsztak át az ablakom előtt álló fatörzs mögül. Dörrenés. Azt gondoltam: bármely pillanatban kézigránát törheti be az ablakom. Lehetséges. És az is lehet, hogy sok fájdalmat kell elviselnem. Mindezzel együtt nyugodt és hálás voltam. Éretten és beletörődve elfogadtam az összes katasztrófát és szenvedést, ami még rám várt. És szilárdan hittem, hogy mindennek ellenére szépnek fogom találni az életet…

Minden növekedés szükségessé teszi a kudarcokkal való szembenézést, hogy azokból tanuljunk, és beépítsük fejlődési folyamatunkba. A különféle életszakaszok kihívásokat állítanak elénk, hol újabb képességeket fejlesztenünk ki, melyek segítenek megbirkózni feladatainkkal. Emellett azonban szükségünk van bizonyos védekezési mechanizmusokra, melyekkel határainkat védjük, és az egészséges személyiségfejlődés folyamatát támogatjuk. Az élet a nyitás és a védekezés kettősségét foglalja magába: nyitás a világ másságára és újdonságára, másrészt védekezés annak szorongásával, abszurditásával szemben. Freud szerint a védekezési ösztön az emberben erősebb, mint az életre való nyitottság. Mintha lenne egy mélyen melankolikus hajlam, mely inkább az elszigetelődést és a bezárkózást keresné, mintsem az önmeghaladást és a mássággal szembeni nyitottságot.[1]

Részlet az 1942. február 27-i naplóbejegyzésből

Szerdán korán reggel, amikor egy nagyobb csoporttal a Gestaponál találtuk magunkat, az életünk valósága azonos volt: ugyanabban a környezetben, az asztal mögött levők és a kikérdezettek egyaránt. Ami életünket minősítette, az a benső viszonyulásunk volt, mellyel a helyzetet kezeltük. Egyből feltűnt egy fiatalember, ki fel-alá járkált kétségtelenül elégedetlen, háborgó és kínzott állapotban. Folyamatosan alkalmat keresett, hogy kiabáljon néhány kegyvesztett zsidóval: “Kezeket ki a zsebekből, kérem...”, stb. Jobban szántam őt, mint azokat, akikkel ordibált...

Amikor az asztala előtt jelentkeztem, váratlanul rám förmedt: “Mit talál oly nevetségesnek?”. Szívesen visszavágtam volna: “Semmit, magán kívül”, de a diplomácia kedvéért jobbnak tűnt elengedni a fülem mellett. “Ön folyamatosan nevet”, harsogta továbbá. És én teljes ártatlanságomban: “Nem tudom, ez a normális arcom”. Mire ő: “Kérem, ne mondjon szamárságokat, tűnjön kifelé”, olyan kifejezéssel, mely azt üzente, hogy még látni fogsz. Azt hiszem, hogy ez volt az a pszichés pillanat, amikor halálra kellett volna rémülnöm, de a trükköt túl hamar megértettem.

Mélyen belül nem félek. Nem elhamarkodott kijelentés ez, inkább tudatában vagyok annak, hogy emberekkel van dolgom, és próbálok megérteni minden kifejezést, bárkiről is legyen szó. És történelmi tény, hogy aznap reggel nem volt más, mint a Gestapo egy boldogtalan fia, ki kiabálni kezdett velem; de őszintén nem éreztem haragot, inkább fájdalmat okozott, és megkérdeztem volna: szomorú gyermekkorod volt, vagy megcsalt a barátnőd? Oly zaklatottnak és gyötörtnek tűnt, mellesleg kellemetlen és gyönge volt. Rögvest elkezdtem volna ápolni őt, jól tudván, hogy ezeket a fiúkat megnyomorították, és nem képesek rosszat tenni, de veszélyessé válnak, ha szabadon hagyják őket, hogy az emberiséggel játszadozzanak. Igazából a rendszer gyilkos, mely ezeket a típusú embereket felhasználja. [1]

Részlet az 1942. január 17-i naplóbejegyzésből

Szombat este, későn, egy kellemetlen pillanat közbejött, mely azzal fenyegetett, hogy az egész napomat tönkreteszi. Abban a percben feleszméltem, hogy egy hasonló pillanatnyi feszültség mély kúttá válhat, mely száz jó momentumot magába szippanthat, és mint a sárkány szája elnyelheti a napom jóságát. De sikerült azt visszatartanom a szakadéktól, mely váratlanul elém tárult, és újra visszatekintettem egyesével a szép pillanatokra, és azt mondtam magamnak: Mennyire hálátlan vagy! Hogy éltél a múltban? Igazságtalan vagy az élet jóságával szemben; minden jót odaadsz egy depressziós megingásért. Barbara! És így megmentettem a napomat.

Részlet az 1942. július 12-i naplóbejegyzésből

Istenem, nagyon lesújtó idők ezek. Éjszaka, életemben először a sötétben ébren voltam, és égtek a szemeim, az emberi fájdalom képei haladtak el előttem. Egy dolgot megígérek, Istenem, csak egy kis dolgot: igyekszem, hogy ne terheljelek a holnapra irányuló aggodalmaim terhével. Minden napnak megvan a maga baja. Segíteni akarok Neked, hogy ne romboljalak le magamban, de előre semmit sem tudok megígérni […] Az egyetlen, amit ezekből az időkből megmenthetünk, a Belőled való kis darab, Istenem. És talán segíthetünk, hogy kiássunk más emberek feldúlt szívében. Igen, Istenem, úgy tűnik, nem tudsz sokat tenni azért, hogy a külső körülményeket megváltoztasd, mert ezek is az élet részét képezik. Nem állítom, hogy ez a te felelősséged lenne; később te fogsz minket felelősségre vonni. És szinte minden szívveréssel nő bennem a bizonyosság: te nem tudsz segíteni, és nekünk kell segítenünk neked, az utolsó pillanatig megvédenünk a bennünk lakó házadat […] Szűk esztendőkben is velem leszel, Istenem […] bízz bennem, folytatom a munkát érted, hűséges leszek Hozzád, és nem üldözlek el soha.[1]

Részlet az 1942. október 3-i naplóbejegyzésből

Álmatlanságtól kezdek szenvedni, és ez nem jó. Pirkadatkor felkeltem az ágyból és az ablak mellé térdeltem. A reggeli, néma szürkületben a fa hangtalanul állt. Így imádkoztam: Istenem, add meg a Te nagy és erőteljes békédet! Ha azt akarod, hogy szenvedjek, add a nagy és teljes fájdalmat, és ne az ezernyi, kis aggodalmat, mi teljesen felemészt. Adj békét és hitet! Add, hogy napjaim ne a hétköznapi túlélés miatti félelemről szóljanak. És minden étel, ruha, hideg, egészség miatti szorongásunk nem az irántad való bizalmatlanság jele? [...]

Kész vagyok nyugodtan az ágyban maradni néhány napig, ezzel együtt egy szüntelen, nagy imává szeretnék válni. Szüntelen, nagy békévé. „A betegnek nyugodt életvitelre van szüksége”. Gondoskodj a békémről, Uram, bárhol legyek. Lehet, hogy azért nem érzem már, mert nem jó irányba haladok? Talán – nem tudom. Társasági ember vagyok, Istenem, de még mennyire! Az emberek között akarok lenni, a félelmeik között, mindent magam akarok látni és érteni, hogy később elmesélhessem. Meg akarok gyógyulni. Az utóbbi napokban túlságosan aggódom az egészségemért, és ez természetesen nem jó. Add, hogy ugyanaz a nagy állékonyság legyen bennem, mint a te szürke hajnalodban. Add, hogy a napom több legyen a testem miatti aggodalomnál.

Részlet az 1941. június 8-i naplóbejegyzésből

Azt hiszem, mégis megteszem: reggelenként fél óra erejéig „befelé figyelek”, még mielőtt elkezdenék dolgozni: hallgatni fogom benső hangomat. Sich versenken, „magamba mélyülni”. Meditációnak is lehet nevezni, bár ettől a szótól még kiráz a hideg. Egyébként, miért is ne? Egy csöndes fél óra bensőmben. Nem elég a kezeket, lábakat és más izmokat tornáztatni a mosdóban, reggelente. Az emberi lény test és lélek. És fél óra testgyakorlat fél óra „meditációval” összekapcsolva alapot tud vetni a derűnek és az összeszedettségnek a nap hátralevő részében. Azonban nem olyan egyszerű ez a csendes, „nyugalmi óra”, meg kell tanulni. Előbb fontos bensőnkből eltávolítani a lényegtelen aggodalmakat és szennyeződéseket. Végső soron, egy kis fejecskében mindig egy jókora halom jelentéktelen elkalandozás rejlik. Igaz, hogy vannak épületes érzések és gondolatok is, de a piszok mindig jelen van. Legyen ez, tehát, a meditáció célja: átalakítani benső teredet egy tágas, csupasz síksággá, gyomok nélkül, melyek látásodban gátolnának. Így valami „Istenből” beléphet hozzád, mint Beethoven Nonajában. És valami „Szeretet”, de nem az a luxusszeretet, amikor fél órán keresztül sütkérezel fennkölt érzéseidtől eltelve, hanem az a szeretet, amit a hétköznapi teendőkben is alkalmazhatsz […]

Etty Hillesum (1914-43) holland zsidó nő, ki a második világháború embertelenségének homályában nagyívű spirituális utat jár be. Míg sorstársai haláltól való félelmükben rettegnek, letargikussá válnak, Etty bensőjében rátalál egy forrásra, mi hálával, örömmel és békével tölti el őt: „Mindent összevetve biztos vagyok benne, hogy az élet nagyon szép, méltó arra, hogy éljék, és jelentésében gazdag. Mindennek ellenére [...] Boldog vagyok és áldom ezt az életet, bizony áldom azt, az Úr 1942-ik esztendejében”. A menekülés helyett önként vállalja a westerborki tranzittáborba való internálást, hogy beteg, szenvedő sorstársainak vigaszt nyújtson. Osztozni akar népe sorsában. Tanúságtétele aktuális üzenetet hordoz számunkra is, kiken a koronavírus terjedése miatt egyre inkább eluralkodik a félelem és a kétségbeesés. Íme, néhány gondolat, mely segíthet leoldani a félelem kötelékeit.

Európában a zsidóknak a harmincas évek elejétől szembesülniük kellett az ellenük táplált, fokozódó gyűlölettel. A nemzetiszocializmus alsóbbrendű fajnak tekintette őket, és olyan gyűlöletáradatot indított, mely zsidók millióit volt képes megölni. Hasonló atrocitásokkal korábban is találkozunk pl. az 1907-es oroszországi pogrom idején, mely elöl Etty édesanyja, Rebecca (Riva) Bernstein is menekülni kényszerült.

1940. május 14-én az amsterdami kikötő felrobbantott olajszállítói fekete füstöt ontottak magukból, amit Etty kétségbeesetten szemlélt ablakából. Németország négy nap alatt lerohanta Hollandiát, kinek esélye sem volt védekezni. Egy bombatámadás porig rombolta repülőtereit, és légiflottájának felét. Leident és Hágát is elfoglalták, majd száz hadirepülő ostromolta Rotterdamot, melyhez ezerkétszáz katona is csatlakozott. A holland kormány május 15-én kapitulált.[1]