“Minden egy mélyebb ritmus szerint történik, amit tanítani kellene hallgatni; ez a legfontosabb dolog, amit az életben tanulni lehet”. Etty Hillesum a westerborki tranzíciós táborból írja ezeket a sorokat, miközben mély hála tölti el az élet szépségéért és gazdagságáért. Meghallani nemcsak a felszínen csapkodó hullámok moraját, hanem a mélyben nyugvó víz nyugalmát és biztonságát. Szoktál olykor bensődre hallgatni? Nemcsak a pillanatnyi hangulatodra, a patak csorgására, hanem a mögötte levő folyó csendes, kedélyes hömpölygésére, mely az életet igenli, és annak teljességét hozza...

Minden a hallgatással kezdődik. Amikor szeretetet tapasztalok, odahallgatok szívem rezdülésére, és érzékelem, hogy szeretve vagyok. Amikor meghittségre lelek valakinek a társaságában, megértésre találok, vagy szabadnak érzem magam tevékenységemben: odahallgatok bensőm dallamára. A hallgatás felszabadít, segít kapcsolatba kerülnöm lényem középpontjával. Nem hiába mondja Jézus az első parancsolat előtt, mely az Úr szeretetére szólít fel (vö. MTörv 6-5; Mk 12,28-34): “Halld, Izrael!”. Halld… Hallgass oda bensődre, engedd meghallani és megtapasztalni Úr szeretetét! János apostol első levelében így ír: “Nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem mert ő szeretett minket” (1Jn 4,10). Isten mindig előbb szeret minket, a mi szeretetünk csak válasz.

A szeretet tapasztalata

Meghívlak, hogy egy pillanatra hallgass oda bensődre, és engedd visszahangzani azokat a szavakat, amellyel Isten szeret Téged: „Szeretlek”; „Jó, hogy vagy!”; „Örömem telik benned!” Ne erőltesd, ne akard kontrollálni, hanem csak halld ki a benned élő Lélek hangját! Figyelj, hallgass oda bensőd mélyére, engedd, hogy kapcsolatba kerülj Isten szeretetével. Maradj ott, és ízleld!

A szeretet az evangélium és keresztény életünk kulcsa. A szeretet legmélyebb vágyunk, mit az Istennel, emberekkel, a világgal és önmagunkkal való kapcsolatunkban szeretnénk megélni. A szeretet annak tapasztalatával kezdődik, hogy előbb megtapasztalom: szeretve vagyok. Senki sem tud szeretni, ha előbb nem fogadta azt be. Ez Istennel való kapcsolatunkra még inkább igaz: sosem leszünk képesek szeretni Őt, ha előbb nem engedtük bele magunkat Isten szerető tekintetének jelenlétébe, ahol nincstelenül és mezítelenül állunk előtte. Erényeink, jócselekedeteink, értékeink nélkül. Csak Ő és én… Engedve, hogy az Ő nagylelkű, feltétel nélküli szeretete átjárjon... Ennek tapasztalata zsigereinkbe hatol, átjárja szívünket, értelmünket. Ennek tapasztalata szabadít fel arra, hogy Istennek átadjuk az Őt megillető helyet, és hogy teljes szívből, értelmünkkel, minden erőnkkel szeressük Őt és embertársainkat. E tapasztalat nélkül lelki és hitéletünk könnyen izzadtságszagúvá válik, amikor jócselekedeteinkkel küzdünk, hogy Isten szeretetét kicsiholjuk. Ez nem a szabadság íze.

A csend tapasztalata

A csendben Istennel és önmagunkkal találkozunk. Karl Rahner teológus szerint az önismeret és az istenismeret szorosan összekapcsolódik egymással. A csend nem csupán én-központú vizsgálódás, hanem benső terünk előkészítése, ahol Istennel találkozhatunk. A csendben rendeződnek érzéseink, gondolataink, aggodalmaink és kételyeink. A csend olyan, mint amikor a tó vizébe lépve a felkavarodott víz lassan-lassan leülepedik, és elkezdünk tisztán látni. Erre azonban időre és türelemre van szükség. Gyakran félünk a víz felkavarodásától, emiatt biztonságosabb talajt választunk, ott azonban nem találunk igazán mélységre. Az Úr gyakran arra hív, hogy kockáztassunk, és a partról a vízbe lépjünk: „Evezz a mélyre!” Az Úr arra hív, hogy bizalmunkat belehelyezve ismeretlen vizekre evezzünk, és engedjük, hogy Ő vezessen minket.

A csend segít jól hallgatni. Gyakran azért félünk odahallgatni bensőnkre, mert attól tartunk, hogy a bennünk rejlő kellemetlen érzések és gondolatok magukkal rántanak, és nem tudunk védekezni ellenük. A sivatagi atyák a távolságtartó hallgatást és figyelést ajánlják, amikor nem azonosulunk az érzéseinkkel, hanem távolról szemléljük azokat. Engedjük, hogy legyenek. A frusztrációnk gyakran abból adódik, hogy nem tudjuk kontrollálni a bennünk levő érzéseket és folyamatokat, emiatt kétségbe esünk. Ilyenkor a legrosszabb, amit tehetünk, hogy felerősítjük a kellemetlen érzéseket, a vigasztalanság gondolatszövevényét tovább szőjük, melynek következtében még rosszabbul érezzük magunkat.

Ilyenkor érdemes megállni és a gondolatok helyett a benső rezdüléseinkre figyelni. Odahallgatni bensőnkre, odafigyelni a bennünk zajló folyamatokra anélkül, hogy erőszakkal el akarnánk távolítani azokat. Mindennek helye van az életben. A tiszteletteljes hallgatás segít abban, hogy a negatív hangokat ne erősítsük fel, és ne dimenzionáljuk túl a vigasztalanság jelentőségét. A hallgatás és a csend szemlél, türelemmel kivár. A vigasz ajándék, nem tőlünk származik. Amit mi tehetünk, hogy tekintetünket az Úrra szegezzük, és várjuk érkezését, mint ahogy Rabindranath Tagore versében írja:

Ha te nem szólsz hozzám, némaságoddal töltöm meg a lelkem,

s elviselem ezt is.

Csendben maradok s várakozom, példát véve az éjszakáról,

mely csillagfény mellett ünnepvárva virraszt,

s fejét türelmesen, mélyen lehajtja.

A reggel egész bizonyosan meg fog jönni,

a sötétség el fog oszlani, hangod aranyos árja az egeken áthatol és leözönlik ránk.

S akkor a te szavaid kapnak szárnyra,

s minden madárfészekből felhangzó dalokban s erdő, berek virágaiban

a te melódiáid törnek elő.

A hallgatás reménye, hogy a mélyben felbukkan életünk mélyebb ritmusa – ahogy Etty Hillesum fogalmaz – mely Isten nagylelkű és túlcsorduló szeretete. Nincs annál szebb, mint amikor az éjszakai várakozás után megérkezik Isten vigasza, mely elárasztja egész bensőnket. Ennek tapasztalata segít abban, hogy merjünk kockáztatni, Rá hagyatkozva elengedhetjük biztonságainkat, mert az éjszakát a fény, a hideget az Ő ölelésének melege váltja fel. Ez a reményünk, mely kinyit bennünket a világra, és nem zár hamis biztonságainkba.

A héten néhány barátommal egy szép találkozásban volt részem. Közösen piknikeztünk, a karantén monotóniáját megtörve. A találkozást követően hazafelé sétálva egyszerre vigasztalan gondolatok kezdtek gyötörni, melyek a találkozás hiányosságait hozták előtérbe. Két-három percig vívódtam, mire felbukkant a gondolat, hogy lépjek két lépést hátra, és hallgassak anélkül, hogy viaskodnék bármi ellen. Csak figyeljek… Ez a tiszteletteljes és távolságtartó hallgatás megengedte, hogy ne tápláljam tovább a vigasztalan hangokat. Ezt követően váratlanul mély hála töltött el a találkozásért (ezt kegyelemként és ajándékként éltem meg), és elkezdtem teljesen más perspektívából látni az eseményeket. Hallgatni tudtam a találkozás „mély ritmusát”, ami jó, gazdag, derűs és meghitt volt. Így visszatekintve hálás vagyok a vigasztalanságért is, mert anélkül talán nem tekintettem volna vissza a találkozásra és tovább rohantam volna. A vigasztalanság segített bensőmre figyelni, ahol a szomorúság, a hiány mögött feltárult az öröm és Isten jelenléte.

Azért nem félek benső konfliktusaimmal találkozni, mert tudom, hogy abból mindig valami mélyebb, gazdagabb, bölcsebb élet születik. A harag, szomorúság, fájdalom, a csüggedés figyelmet követelnek maguknak, benső munkára hívnak. Ha nem lennének, nélkülük könnyedén felszínesen élnénk életünket, és nem lennénk kapcsolatban benső világunkkal. A kellemetlen érzések küldetése, hogy életünk rendezésére ösztönözzenek, és visszavezessenek bennünket az élet örömeihez, vigaszához és az Istennel való kapcsolatunkhoz. Hallgatásra hívnak: hallgatni nemcsak a hullámok csapkodását, hanem a mögöttük megbúvó ritmust, hol felsejlik Isten szeretete.

Gyakorlatként meghívlak, hogy amikor legközelebb vigasztalan, nehézkes tapasztalatban, találkozásban lesz részed, lépj hátra kettőt, és hallgasd a kellemetlen érzések mögött levő mély ritmust, ahol Isten jelenléte feltárul, és ott horgonyozd le erőidet!