Részlet az 1942. július 12-i naplóbejegyzésből

Istenem, nagyon lesújtó idők ezek. Éjszaka, életemben először a sötétben ébren voltam, és égtek a szemeim, az emberi fájdalom képei haladtak el előttem. Egy dolgot megígérek, Istenem, csak egy kis dolgot: igyekszem, hogy ne terheljelek a holnapra irányuló aggodalmaim terhével. Minden napnak megvan a maga baja. Segíteni akarok Neked, hogy ne romboljalak le magamban, de előre semmit sem tudok megígérni […] Az egyetlen, amit ezekből az időkből megmenthetünk, a Belőled való kis darab, Istenem. És talán segíthetünk, hogy kiássunk más emberek feldúlt szívében. Igen, Istenem, úgy tűnik, nem tudsz sokat tenni azért, hogy a külső körülményeket megváltoztasd, mert ezek is az élet részét képezik. Nem állítom, hogy ez a te felelősséged lenne; később te fogsz minket felelősségre vonni. És szinte minden szívveréssel nő bennem a bizonyosság: te nem tudsz segíteni, és nekünk kell segítenünk neked, az utolsó pillanatig megvédenünk a bennünk lakó házadat […] Szűk esztendőkben is velem leszel, Istenem […] bízz bennem, folytatom a munkát érted, hűséges leszek Hozzád, és nem üldözlek el soha.[1]

Évekkel ezelőtt egy pszichodráma workshop sorozaton vettem részt a gyulafehérvári szeminárium szervezésében. Szemtelenül fiatal voltam: tizenkilenc éves, első éves kispap. Lelkesedéssel tele, hogy önmagamat jobban megismerjem, és ebben támogatást is kaptam elöljáróim részéről. Egy gyakorlat különösen megmaradt, melyben a tíz legértékesebb tulajdonságunkat kellett tíz különböző kis cetlire felírni. Nem volt könnyű ezeket kiválasztanom. Egyrészt nem voltam biztos abban, hogy olyan tulajdonságokat írok, amiket felvállalhatok mások előtt. Másrészt nem tudtam, hogy a magamról kialakított kép mennyire egyezik meg mások rólam kialakított képével. Féltem, hogy olyasvalamivel mutatkozom, mi miatt társaim céltáblájává válhatok. A félelmeim alaptalannak bizonyultak, ugyanis a gyakorlat csendben zajlott. Miután mindenki feljegyezte a tíz tulajdonságát, felálltunk, lassú léptekkel körbejártuk a termet, és megcsodáltuk mindenkinek „a kertjét”. A félelmeim feloldódtak, miután én is csodálattal szemléltem társaim jó tulajdonságait, és ezt a jóhiszeműséget feltételeztem róluk is. Majd visszaülve helyünkre, egy másik feladatot kaptunk: a tíz tulajdonságból válasszunk ki ötöt és a másik ötöt tegyük a középen levő kis kosárba. A következő körben az ötből három, majd végül egy érték maradt, amit megőrizhettem magamnak. Fájdalmas vajúdással járt, míg végül kiválasztottam azt az egy tulajdonságot. Nem emlékszem már, hogy mi volt, csak azt tudom, hogy a végén egyfajta hála alakult ki bennem, mert rátaláltam arra, ami akkor életem gyöngyszeme volt, amiről azt gondoltam, hogy leginkább életet ad számomra.

E folyamat később életem bizonyos szakaszainak szimbólumává vált. Kezdve azzal, hogy beléptem a jezsuita rend noviciátusába. Sok mindent el kellett engednem, ami értéket jelentett számomra: a szüleimmel, családommal való kapcsolattartást két évig, a szemináriumi társakat, az onnan hozott képzés, mentalitás egyes elemeit, és egyebeket, melyek a budapesti noviciátus rendszerébe nem illeszkedtek. El kellett engednem az évfolyamelső, „kisokos” címkémet is, mert nálam jóval tehetségesebb és okosabb rendtársakkal kellett együtt élnem. Nem volt könnyű, mert magával sodort az értéktelenség érzése, és folyamatosan azért küzdöttem, hogy bebizonyítsam (főképp) magamnak, hogy jó jezsuita vagyok: olyan, ki összeszedetten imádkozik, kedves, türelmes, megértő rendtársaival, finom süteményeket süt, bizonyítván, hogy a konyhában is megállja a helyét. Az igazság az, hogy a noviciátusban nem tudtam elengedni azokat az értékeket, melyekről azt gondoltam, hogy személyiségem fontos részét képezik, és küzdöttem, hogy mások elfogadják, tiszteljék és nagyra becsüljék azokat.

Elengedtem bizonyos dolgokat, amelyeket a szemináriumból hoztam, emellett azonban izzadtságszagúan próbáltam magamra aggatni másokat: a jó szerzetes ismérveit. Bizonyítani akartam, hogy elég jó vagyok jezsuitának, közben féltem az elutasítástól. Mellesleg nem léptem kapcsolatba azzal, aki valójában voltam, mert folyamatosan másoknak akartam tetszelegni. A felszínen maradtam, és felvérteztem magamat olyan kellékekkel, eszközökkel, jellemvonásokkal, melyek konfirmálni vélték szerzetesi hivatásomat.

Nagy kérdés volt számomra ebben az időszakban, hogy mi adja az ember értékességét. Fennhangon hirdettem, hogy istengyermekségünk, teremtett voltunk méltósága, és hogy Isten feltétel nélkül szeret minket. A kérdés mögött viszont azon bizonytalanságom állt, hogy nem tudtam, miben áll értékességem. Válaszokat kerestem.

Nem adott erőt a fenti válasz, mert nem tapasztalat, hanem csak egy elmélet, gondolat volt. S talán azért nem tapasztaltam meg a feltétel nélküli szeretettséget, mert belül értékességemet nagyon is a teljesítményemhez, a sikereimhez és mások visszajelzéseihez kötöttem. Nem hiába mondja Thomas Merton: „Ha üzenhetnék a kortársaimnak, biztosan ezt mondanám: légy bárki, őrült, részeges, gazember, de egy dolgot kerülj bármi áron: a sikert [...] Ha megrögzötten hajszolod a sikert, elfelejtesz élni. Ha csak azt tanultad meg, hogyan légy sikeres, az életedet valószínűleg elpazaroltad.”

Teleaggattam magam tudással, képességekkel, de megfeledkeztem arról, hogy mi ad igazán életet. Mi a bennem levő forrás, ahova újra és újra visszatérhetek, és töltekezhetek? Végső soron: ki vagyok én valójában? A munkám, a családom, a hivatásom, a sikereim nélkül? Etty Hillesum erre talál rá, amikor azt mondja, hogy az „Isten kis darabját” kell megvédeni, és hajlékot, menedéket kell építeni neki. És bennem mi az a kis darab? Mit kell védenem, óvnom, táplálnom magamban, ami életet ad számomra?

Talán, kedves Olvasó, tőled sem áll olyan távol ez a kérdés… Mi ad életet számodra? Mi lenne az utoljára maradt cetli, mit írnál rá?

Mikor találtam rá „Isten kis darabjára”? Azt hiszem, hogy akkor, amikor kész voltam elengedni az értékeimhez való riadt ragaszkodást, amikor megtapasztaltam sebezhetőségemet és törékenységemet. Erre az utóbbi években, Rómában került sor. Szenvedtem a nyelvvel, úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek. Gyakran tapasztaltam, hogy különféle gyengeségeim miatt lenéznek, elutasítanak, és a sor végén kullogok, mint egy szárnyaszegett fecske, ki repülni szeretne, de csak a földön való vánszorgás jutott neki. Nehéz volt és fájt. Az első évem jóformán erről szólt, mi miatt görcsös voltam és szorongtam.

Az első évet követő nyári szünetben, egy lelkigyakorlaton végül rátaláltam a vigaszra, és a bensőmmel való kapcsolatra. Megtaláltam azt a cetlit, mi életet ad. De boldog voltam! Évek után először éreztem, hogy igazán élek, és boldog vagyok. Visszatekintve, ehhez szükségem volt arra is, hogy elengedjem értékességemnek azon tudatát, mely tulajdonságokhoz, képességekhez köti létjogosultságát. Ez az elválás fájdalommal járt, de visszatekintve örülök, hogy keresztülmentem ezen a folyamaton. Most szabadabb vagyok, bár látom, hogy még hosszú út vár rám. Bizonyosan még más veszteség élmények is várnak rám utam során, melyeket nem lesz könnyű elfogadni. Amire figyelni szeretnék, hogy őszinte tudjak lenni magamhoz, tudatosítani tudjam a bennem levő folyamatokat, az Úrra emelve tekintetemet: és Te mit szeretnél?

Az élethez ugyanis hozzátartozik a szenvedés és a feltámadás is. A mai világ azt akarja elhitetni velünk, hogy létezik feltámadás, boldog élet anélkül, hogy szenvedni kellene. Micsoda illúzió! Ferenc pápa évekkel ezelőtt egy papoknak tartott beszédében hangsúlyozta, hogy ne féljenek a krízisektől, mert valami új tapasztalatot hozhat az életükbe. S az én életemben melyek azok a kudarcélmények, amelyek tanítottak, és amelyekért hálás vagyok? Milyen gazdagságot, mélységet hoztak az életembe?

A kudarc megtanít, hogy nem én adom magamnak a növekedést, hanem az Isten kegyelme. A kudarc arra is megtanít, hogy akkor tudok igazán növekedni, ha őszintén, tabuk nélkül tudok magamra figyelni, és be/el tudom fogadni törékenységemet, sebezhetőségemet. Valami rejtélyes módon Isten a sebezhetőségemben még elevenebben tud megérinteni: töréseimet gyógyítva, jelenlétével vigaszt adva számomra (Természetesen a kudarc össze is törhet, meg is betegíthet, stb. Kétélű dologról van itt is szó).

Szent Pál háromszor kéri Istent, hogy tüntesse el a tövist testéből, de Isten azt feleli: „Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben lesz teljessé.” (2Kor 12,9). Pálban erre megszületik a felismerés: „Legszívesebben tehát gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem.” Ez nem jelenti azt, hogy lelkesnek kell lennem, ha hibákat követek el vagy tökéletlennek élem meg magam. Nem akarok egyfajta „szent bugyutaságot” propagálni. Ez inkább arról az énképről szól, mely felszabadul a görcsös szorongás alól, hogy értékességét folyamatosan külső forrásokban keresse; és megfeleljen másoknak, miközben belül üres marad.

Az őszinteség és a transzparencia viszont csak akkor lehetséges, ha előbb megtapasztalom Isten szeretetét. Ebben segítséget nyújthat a következő ima, mely segít megérkezni Isten e feltétel nélküli, ingyenes és nagylelkű szeretetének megtapasztalásába: https://soundcloud.com/andras-csaba-554081386/a-szeretettseg-imaja. Isten szerető tekintete nélkül minden önvizsgálódás önközpontúvá válik, mely könnyen depresszióhoz, skrupulusos lelkiismerethez, szorongáshoz vezethet. Sok embert tönkretesz az ilyen önvizsgálódás, ha mindent sötéten állítanak be, és csak a negatívummal tudnak azonosulni. A szeretet befogadja, teret ad a hiánynak is, és segít, hogy törékenységünkkel ne önostorozásba kezdjünk, hanem Istenre tekintsünk, és hozzá forduljunk segítségért. A szeretet emellett felszabadít, hogy értékeinket okosan és bölcsen használjuk: szolgáljunk, alkossunk, segítsünk velük.

„Élet és halál, fájdalom és öröm, a járástól kimerült lábam és a jázmin a ház mögött, az üldöztetések, a megszámlálhatatlan atrocitás, minden, minden olyan bennem, mint egy különleges és erős egyveleg… Igaz, mindent magunkban hordunk: Istent és az eget, a poklot, a földet, az életet és a halált, az évszázadokat, megannyi évszázadot...” – írja Etty Hillesum. Megtanult úgy szembesülni a magában levő fájdalommal, hogy közben az örömnek is helyet adott, és a kettő békésen megfért egymás mellett. Az üldöztetések mellett mindig ott volt a jázmin, mely az élet szépségének, gazdagságának volt a szimbóluma.

Minden együtt él: a jó és a rossz, a fény és a sötétség, az érték és a hiány. Ezzel a viszonyulással tudok bűneimmel és törékenységemmel is szembesülni, mert mellettük lelkemben őrzöm Isten irgalmának, szeretetének és a magam jóságának tapasztalatát.

A szeretettség tapasztalata viszont nem elég. Önmagában még nem ad életet. Akkor ad életet, ha szeretett bűnösként – ahogy Szent Ignác mondaná – Jézus társa lehetek, kinek társaságában életem az Atya dicsőítésére, az Ő akaratának keresésére és teljesítésére irányul. Véleményem szerint Etty számára is az istenkapcsolat jelentette „Isten kis darabját”, mit magában őrzött. Kinek hajlékot, házat akart készíteni, hogy az Úr kényelembe helyezhesse magát, és meghittségben lehessen társaságában. Az istenkapcsolat életünk forrása, hova újra és újra visszatérhetünk tapasztalatainkkal, örömeinkkel és gyötrelmeinkkel, ahol a dolgok kisimulnak, és beépülnek Isten rólunk szőtt álmába. Pedro Arrupe SJ jezsuita generális egyik interjújában így vallott az Úrral való kapcsolatáról: „Jézus Krisztus a mindenem”.

Az ő soraival zárom írásomat:

Volt életemben még egy esemény, amely jobban megértette velem, hogy milyen bensőséges viszonyom lehet Jézussal az Eucharisztiában, és hogy az imádság annál mélyebb, minél egyszerűbb. Valamikor egy fiúkból és lányokból álló csoportot vezettem Jamagucsiban. Volt köztük egy leány, aki minden feltűnés nélkül bement a kápolnába, és ott maradt, térden állva, mozdulatlanul, órákon keresztül. Olyan volt, mintha elragadtatásba esett volna. Megdöbbentett ez a lány, aki egyébként mindenben hasonló volt társaihoz, bájos volt és kedves, és nagyon tisztelték a barátnői. Egy napon éppen akkor találkoztam vele, amikor kijött a kápolnából. A szokásos módon társalogtunk, és a beszélgetés az Oltáriszentség előtti ismétlődő és hosszú imáira terelődött. Megkérdeztem tőle: „Mit csinálsz olyan hosszú ideig a tabernákulum előtt?” Azonnal válaszolt, mintha már előre átgondolta volna, s azt felelte: „Semmit.” „Semmit?” – kérdeztem csodálkozva: „Hogyan tudsz ilyen hosszú ideig ott maradni úgy, hogy nem csinálsz semmit?” Ez az egyértelmű kérdés kicsit megzavarta a lányt. Egy ideig habozott a válasszal, aztán ezt mondta: „Hogy mit csinálok a tabernákulum előtt? Hát egyszerűen ott vagyok.” Nem is mondott többet, és folytattuk szokott beszélgetésünket.

Úgy tűnhet, hogy a lány semmit sem mondott. De a valóságban mindent elmondott, egy szóba sűrítve. Ott lenni, mint Lázár húga, Mária Jézus lábánál, vagy mint a Szűzanya Jézus keresztje előtt. Ők is ott voltak. Hosszú baráti együttlét, hosszú bensőséges kapcsolat, amely alatt semmi sem vész el, és látszólag semmit sem mondanak, mint hogy a jelen levők egész lényüket odaadják. Sajnos kevesen vannak, akik megértik, hogy milyen nagy értéke van annak, hogy így jelen vagyunk az Eucharisztiában jelenlevő Mesterünk lábainál, és látszólag elvesztegetjük időnket Jézussal.

Akartok egy jó tanácsot? Tekintsetek úgy Jézusra mint bizalmas barátotokra. Tanuljátok meg, hogy hozzá mentek, meglátogatjátok, vele maradtok, és akkor majd meglátjátok, hogy mennyi mindent tanít nektek. Olyan bölcsesség ez, melyet csak Jézus tud adni; az a bölcsesség, mely az embert bölccsé, sőt boldoggá teszi. Ami csak kell az életünkhöz, azt szívünkbe öntve megkapjuk. Van egy régi mondás: „Mondd meg, ki a barátod, és én megmondom, ki vagy.” Ha együtt jársz Jézussal, és együtt maradsz vele, biztosan egy másik Jézussá leszel. Gondolj arra, hogy a mozgalom, melynek tagja vagy, azt vallja, hogy legyél Jézus személyes barátja, és beszélgess vele.”[2]

[1] E. Hillesum, Diario 1941-1942, Milano 2012, 713.

[2] https://jezsuita.hu/pedro-arrupe-eucharisztia-es-az-ifjusag/?fbclid=IwAR0sHUP3qKdCo2JukyMywIuK6UAqTQMMSLmpogosh0g4awK2AHSASbwk-k0