Részlet az 1941. június 8-i naplóbejegyzésből
Azt hiszem, mégis megteszem: reggelenként fél óra erejéig „befelé figyelek”, még mielőtt elkezdenék dolgozni: hallgatni fogom benső hangomat. Sich versenken, „magamba mélyülni”. Meditációnak is lehet nevezni, bár ettől a szótól még kiráz a hideg. Egyébként, miért is ne? Egy csöndes fél óra bensőmben. Nem elég a kezeket, lábakat és más izmokat tornáztatni a mosdóban, reggelente. Az emberi lény test és lélek. És fél óra testgyakorlat fél óra „meditációval” összekapcsolva alapot tud vetni a derűnek és az összeszedettségnek a nap hátralevő részében. Azonban nem olyan egyszerű ez a csendes, „nyugalmi óra”, meg kell tanulni. Előbb fontos bensőnkből eltávolítani a lényegtelen aggodalmakat és szennyeződéseket. Végső soron, egy kis fejecskében mindig egy jókora halom jelentéktelen elkalandozás rejlik. Igaz, hogy vannak épületes érzések és gondolatok is, de a piszok mindig jelen van. Legyen ez, tehát, a meditáció célja: átalakítani benső teredet egy tágas, csupasz síksággá, gyomok nélkül, melyek látásodban gátolnának. Így valami „Istenből” beléphet hozzád, mint Beethoven Nonajában. És valami „Szeretet”, de nem az a luxusszeretet, amikor fél órán keresztül sütkérezel fennkölt érzéseidtől eltelve, hanem az a szeretet, amit a hétköznapi teendőkben is alkalmazhatsz […]
Ha igazán naggyá akarod alakítani életed, sok mindent el kell felejtened, ugyanakkor sok mást jóval komolyabban kell venned. Jobban meg kell szervezned az idődet, nem elveszve a hiábavaló dolgokban. És őszintén tudatosítani bizonytalanságaid szalmaszálait, melyek szabadon szálldosnak lelkedben. Tudatosan kell élned, mindig! Nem tudsz éberség és fegyelmezettség nélkül élni.
Ha később másoknak tanítani szeretnéd, hogyan éljenek, akkor előbb magaddal kell kezdened, és elsősorban lelki „higiéniádat” kell ápolnod. […] Még az elején vagy, de legalább elkezdted, és ez már sok.
Etty Hillesum pszichológusa, Julius Spier tanácsára napi fél órát meditál, hogy benső hangját hallgassa. Amikor önmagába vonul, akkor paradox módon én-központúságából lép ki, hogy Istennel meghitt kapcsolatba léphessen. Etty még nem imádkozik, egyelőre csak megsejt valamit Isten jelenlétéből. Ha harminc éves énemtől valaki tanácsot kérne, hogyan találjon rá az Úrra, mert érzi, hogy valami hiányzik az életéből, akkor valószínűleg nem egy kötött imamódot javasolnék neki. Spierhez hasonlóan én is napi tizenöt vagy harminc perces csendet ajánlanék, amiben kérném, hogy tudatosítsa a benne zajló megmozdulásokat, és tanuljon meg jelen lenni.
Jean-Yves Leloup A „hészükhaszta” imamód című művében az Áthosz-hegyi Szérafim atya arra buzdítja az imádkozni vágyó francia filozófust, hogy először elmélkedjen úgy, mint a hegy: „,Ülj le! Ülj úgy, mint a hegy, azaz légy nehéz, legyen súlyos a jelenléted! [...] Amikor az ember úgy ül, mint egy hegy, előtte van az örökkévalóság. Ez a helyes magatartása annak, aki rá akar hangolódni az elmélkedésre: tudja, hogy mögötte, benne és előtte van az örökkévalóság.” A következő lépésben a fiatalember úgy imádkozik, mint a pipacs, ki a Nap felé fordul, lénye legmélyét a fény felé fordítja, és egész erejével, vérével, erre vágyakozik. Majd lassan megtanul úgy elmélkedni, mint az óceán, ki „mélyen lélegzik és hagyja, hogy saját lélegzetének apálya-dagálya legyen. Azt is megtanulja, hogy bár a felszínen hullámzik a víz, az óceán mélye nyugalomban marad. A gondolatok jönnek-mennek, felkavarnak minket, de lényünk mélye mozdulatlan. Az elmélkedés önmagunk hullámaiból indul, s amikor már nem ér le a lábunk, gyökeret ereszthetünk az óceán mélyén”.
Hosszú hetek után a fiatalember odamegy a sztárechez, és a következőt kérdi tőle: „Atya, miért nem beszél nekem sohasem Jézusról? Milyen volt az ő imája, az ő elmélkedése? A liturgiában, a szentbeszédekben csak róla beszélnek. A Filokáliában azt írják, hogy a szív imájában az ő nevét kell hívni. Ön miért nem mond róla semmit?” Szérafim atya így válaszol: „Erre csak a Szentlélek tud téged megtanítani. Senki sem tudja, hogy ki a Fiú, csak az Atya, és azt sem, hogy ki az Atya, csak a Fiú és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni (Lk 10,22). Fiúvá kell lenned, hogy úgy imádkozz, mint egy fiú és hogy ugyanolyan bensőséges kapcsolatod legyen azzal, akit Jézus Atyjának és a mi Atyánknak hív, mint neki. Ez pedig a Szentlélek műve. Ô emlékeztet majd téged mindarra, amit Jézus mondott. Az evangélium élő lesz benned és megtanít úgy imádkozni, ahogy kell”.[1]
A hit ajándék, és hogy az Úr mikor kopogtat ajtónkon, rajta múlik. Mégis, amit mi megtehetünk, hogy előkészítjük számára a terepet, és várunk. Ahogy Rabindranath Tagore „Gitanjali” című zsoltárgyűjteményében oly szépen leírja:
Ez az én gyönyörűségem, hogy így várok,
s nézgelődöm az útszélen, hol az árnyék és fény egymást űzik,
s hol a nyár nyomába az esős idő lép.
Hírvivők ismeretlen égtájak híreivel felém köszönnek
és tovasietnek az úton.
Belül örvendez a szívem s édes a tovasuhanó szellő lehelete.
Szürkülettől alkonyatig itt ülök az ajtóm előtt,
és egész bizonyos vagyok benne,
hogy egyszerre csak itt lesz a boldog pillanat, mikor látni fogok.
Addig pedig csak mosolygok s dalolgatok magányosan.
Addig csak telik, telik a lég az ígéret varázsos illatával.
Etty is türelmesen vár, míg két hónappal később, augusztus 21-én elérkezik a várva várt pillanat, amikor bensőjében találkozik az Úrral: „Bennem egy nagyon mély forrás van. És abban a forrásban ott van Isten. Néha el tudom érni Őt, gyakrabban kő és homok fedi: ekkor Isten el van temetve. Ekkor újra ki kell ásnom. Elképzelem, hogy egyesek az égre emelik tekintetüket: Istent magukon kívül keresik. Mások meg lehajtják a fejüket, kezükkel elrejtvén; azt hiszem, Istent magukban keresik…”
Az Úrral való kapcsolat Ettynél az aktivitás és a passzivitás kettősségét foglalja magába: egyrészt ott van Isten, ki szabadon ajándékozza magát, akit mi passzívan, ajándékként fogadhatunk. Másrészt szükség van lelkünk aktív előkészítésére, mellyel figyelmünket Őrá irányítjuk, bensőnkben rendet rakunk, és életünket tudatosan éljük. Etty csak bensőjében tud igazán élni, és az Istennel való kapcsolatából nyeri erejét. Naplójában olykor beszámol a depresszióba való visszaesésekről, amikor a felszínen él, szenvedélyei magukkal rántják, és csak sodródik az árral. De egyre inkább megtanulja annak módját, hogy visszataláljon a forráshoz, és ez a lényeges!
Kérjük az Úr kegyelmét, hogy nyissa meg szívünket a Vele való találkozásra! A Vele való kapcsolat ajándék, amit mi tiszta szívből kérhetünk. A lelki életben való növekedést is Ő adja, és utunkon lassan rájövünk arra, hogy nem az a fontos, hogy mi mit teszünk, hanem hogy engedjük-e, hogy Isten szeretete alakítson minket. A csend és az ima ennek az átadásnak feltételei, amikor tudatosítom az Ő jelenlétét, és kapcsolatban vagyok Vele és az Ő arcát szemlélem. Engedjük hát Istennek, hogy szeretetével formáljon minket, és kérjük a kegyelmet, hogy az Ő éltető fényét és sugarát befogadhassuk életünkbe, és rajtunk keresztül mások felé is ragyoghasson:
Nem, hogy a rügy kifakadjon,
nektek nem adatott.
Cirogathatjátok, ütögethetitek,
de virággá formálni
meghaladja erőtöket.
Érintésetek elpusztítja, egytől egyig
kitépitek a szirmokat, széjjelhintvén
a porban.
A színek fakóvá válnak,
az illat elillan.
Ó, nektek nem adatott,
hogy a rügyet kivirágoztassátok.
Ki a bimbót neveli,
egyszerűen teszi.
Sugárzik, az életerő
a rostjaiba hatol.
Fuvallatára a virág kibontja szirmait,
és megnyílik a szél felé.
A színek váratlanul felbukkannak, mint élő vágyak,
illata elárul egy édes titkot.
Ki fakasztani tud, így jár el:
egyszerűen.
(Rabindranath Tagore)
