Részlet az 1942. március 28-i naplóbejegyzésből

Csütörtök este ismét háborútól izzott minden az ablakom mögött; mit én az ágyból szemléltem. A szomszéd szobában Bernard Bachot hallgatott, mely oly erőteljesen lüktetett; majd váratlanul repülők, lövések, bombák süvítése, melyek fülsüketítőbbek voltak, mint valaha. Mintha a háztól nem messze történt volna. És hirtelen világossá vált, hogy az egész világon naponta hány és hány embert temetnek maguk alá a házfalak. Bach bátran folytatta, de egyre inkább erejét vesztve. És én, az ágyon elnyúlva furcsán éreztem magam. Fénynyalábok foszlányai kúsztak át az ablakom előtt álló fatörzs mögül. Dörrenés. Azt gondoltam: bármely pillanatban kézigránát törheti be az ablakom. Lehetséges. És az is lehet, hogy sok fájdalmat kell elviselnem. Mindezzel együtt nyugodt és hálás voltam. Éretten és beletörődve elfogadtam az összes katasztrófát és szenvedést, ami még rám várt. És szilárdan hittem, hogy mindennek ellenére szépnek fogom találni az életet…

Ez tán azt jelenti, hogy sosem fáj, nem lázadok, elfogadok mindent és szeretem az életet minden körülmények között? Nem, ez nincs így. Azt hiszem, hogy megélem mindazt a kínt és lázadást, melyet az emberi lélek megtapasztalhat és megismerhet, de nem horgonyzok le ott, és nem hosszabbítom meg azokat a pillanatokat. Azok átjárnak, mint az élet maga, mint egy folyó mellékága, mely végül feloldódik a nagy folyamban, és az élet megy tovább. Így minden energia bennem marad, mert nem horgonyzom le erőimet egyetlen múló szomorúságnál vagy háborgásnál.

Végül: a világ fájdalmának nem kellene olykor felkínálni egy kis menedéket? Egy szép nap, tán azt mondom Ilse Blumenthalnak: „Igen, az élet szép, áldom azt minden nap alkonyán; ezzel együtt tudom, hogy anyák gyermekeit – és ő anya – koncentrációs táborokban gyilkolják le. Minden fájdalmat tudnod kell hordani, akkor is, ha olykor a földre lök, egy nap fel kell tudnod majd állni, mert az emberi lény erős, és mert a fájdalomnak részeddé kell válnia, tested és lelked részéve; nem szabad elmenekülnöd előle, hanem felnőtt emberként viselned kell azt. Ne fojtsd haragodat gyűlöletbe, mely bosszút akar állni az összes német anyán, kiknek most ugyanazt a fájdalmat kell viselniük, amikor a fiaik a harcmezőkön elesnek. A fájdalomnak fel kell kínálnod magadban minden lehetséges helyet, menedéket kell adnod, és így cselekedve a világon jelenlevő fájdalom csillapodni fog; ha mind eltűrjük – őszintén, hűségesen és felelősségteljesen – amit ránk mértek. Ha azonban nem adsz megfelelő menedéket a fájdalomnak, és nagyobb teret biztosítasz a gyűlöletnek, a bosszúterveknek, amiből újabb fájdalom születik másoknak –, nos, akkor a fájdalom sosem szűnik meg ezen a földön, és csak növekedni fog. Amikor a fájdalomnak megadtad azt a helyet és teret, amit a maga nemes eredete megkíván, akkor, igen, mondhatod, az élet nagyon szép és gazdag.”    

Etty Hillesum azt mondja, hogy fájhat, lázadhatsz, tiltakozhatsz. Nem kell semmit sem elfojtani vagy elnyomni magadban. Ezzel együtt arra is hív, hogy ne horgonyozzuk le erőinket a szomorúságnál vagy a fájdalomnál, hanem keressük az élet örömet és vigaszt adó talaját: életünknek azon részét, hol friss orgonaillat, béke és napsütés vár minket. Ott kiteríthetjük a batyunkat, hol előkerülhetnek a kellemetlen dolgok is. A napsütésben azonban felfedezzük, hogy a fájdalom életünk csak egy részét képezi, és mellette számtalan jó dolog is felsorakozik. 

A vigasz, az élet szépségének, gazdagságának megtalálása Isten kegyelme, amivel közreműködhetünk és amit kérhetünk. Ő az, ki megmutatja, hogy a fájdalom mögött ott van az élet bőséges folyama, az Ő gondviselése, mely fenntartja életünket. Az Ő jelenlétében, a Vele való szeretetkapcsolatban tudunk igazán rálelni az élet örömeire és gazdagságára.

Milyen jó, hogy rábízhatjuk kezünket arra a Kézre,

amely megtörte és életre keltette a Kenyeret,

amely megáldotta és megsimogatta a gyermekeket,

s amelyet szegek vertek át.

Ráhagyatkozni arra a Kézre,

amely olyan, mint a miénk,

de amelynek tetszőleges döntését csupa jóság vezérli

s folyton csak szorosabban köt le minket önmaga számára.

Átadni magunkat annak a puha és hatalmas erejű Kéznek,

amely lehat a lélek velejéig,

amely formál és teremt,

s amelyen át oly végtelen szeretet árad. Ámen.

(Teilhard de Chardin SJ)