Részlet az 1942. január 17-i naplóbejegyzésből

Szombat este, későn, egy kellemetlen pillanat közbejött, mely azzal fenyegetett, hogy az egész napomat tönkreteszi. Abban a percben feleszméltem, hogy egy hasonló pillanatnyi feszültség mély kúttá válhat, mely száz jó momentumot magába szippanthat, és mint a sárkány szája elnyelheti a napom jóságát. De sikerült azt visszatartanom a szakadéktól, mely váratlanul elém tárult, és újra visszatekintettem egyesével a szép pillanatokra, és azt mondtam magamnak: Mennyire hálátlan vagy! Hogy éltél a múltban? Igazságtalan vagy az élet jóságával szemben; minden jót odaadsz egy depressziós megingásért. Barbara! És így megmentettem a napomat.

Etty Hillesum a családjával tölti az utóbbi napokat, szombat este épp a barátokkal vacsoráznak, muzsikálnak és ünnepelnek. Idilli életkép, melyet egyetlen kellemetlen pillanat azzal fenyeget, hogy magával sodor. A sebződés, a veszteség legnagyobb tétje, hogy mindent visz: figyelmünket teljesen maga köré vonja. Az utóbbi hetek jelensége, hogy a koronavírus átvette az uralmat a gondolataink felett, és beszélgetéseink gyakran e téma köré csoportosulnak. Közben elfelejtjük, hogy milyen volt az azt megelőző időszak tapasztalata, frissessége, meghittsége vagy nyugalma. Ezt saját bőrömön érzékelem. Már lassan elfelejtem a folyóparton való sétálás kellemét, a friss pázsit látványát vagy a madárcsicsergést. Azt érzem, hogy három hét karantén után egyre inkább beszűkül a világ, mitől tehetetlennek és frusztráltnak érzem magam. Mit lehet tenni ilyenkor?

Etty Hillesum felismeri, hogy a fájdalom, a hiány és a negatívum iránt érzékenyebb, mint az élet jóságával szemben. Ezzel együtt megtalálja annak módját, hogy ne túlozza el a szenvedés mértékét, hanem tudja azt a nap jóságának, szépségének keretében és összefüggésében nézni. Nem dugja fejét a homokba, nem tagadja le a nehézségeket, csak távolságot vesz tőlük azáltal, hogy a jó, pozitív dolgokkal együtt szemléli azokat. A fájdalommal való megküzdésben csak akkor van esélyünk, ha közben hinni tudunk abban, hogy az élet gazdag, és megannyi kincset rejt. Ennek tudata nem magától értetődő: egy tudatos, benső munkát igényel, amikor napközben időt szánok arra, hogy visszatekintsek azokra a dolgokra, melyek erőt, örömet adtak számomra.

A hála segít a jelenben maradni, annak teljességét megélni ahelyett, hogy a vigasztalan gondolatokban elvesznék. Ehhez azonban el kell hinnem, hogy az élet jó: gyökereiben, mélységesen; amivel szemben a rossz csupán járulékos: csak karmai vannak, melyek életünk felszínét megsebezhetik – és ez fájhat –, de az élet jóságának alapját nem ingathatják meg. Ahogy Pál írja: „Halál! hol a te fullánkod? Pokol! hol a te diadalmad? […] De hála Istennek, aki megadta nekünk a győzelmet a mi Urunk Jézus Krisztus által” (1Kor 15,55.57). Minden pillanatban ott rejlik az élet jóságának csírája, és a mi döntésünk részben, hogy minek adunk több teret bensőnkben: a hiánynak, a veszteségnek vagy az életnek és Istennek.

Loyolai Szent Ignác egyik levelében a következőket írja: „az összes rossz és elképzelhető bűn közül a leges legrosszabb a hálátlanság. A javak, kegyelmek, kapott ajándékok el nem ismerése, minden rossz és bűn oka, alapja és eredete”. A hálátlanság minden bűn eredete, mert ha nem tudok az élet jóságával kapcsolatban lenni, akkor életem értelmetlenné válik. Az pedig fásultságot, levertséget és irányvesztettséget eredményez. Emiatt Ignác az esti visszatekintés első pontjaként a hálaadást írja elő, mely segít a kudarcokat, eleséseket is az élet jóságának kontextusába helyezni. Tudjuk, hogy mekkora a különbség aközött, ha skrupulusos lelkülettel szemlélem a bűneimet, vagy ha szeretve, elfogadva érzem magam, és úgy tudok rátekinteni gyengeségeimre és ballépéseimre.

A hálátlanság emellett azt is elősegíti, hogy áldozatnak érezzem magam, akivel elbánt az élet, és felmentve érzi magát azon felelősség alól, hogy valamit adjon magából, és elköteleződjék a világ jobbá alakításában. A hála viszont felszabadít: felfedezve, hogy kosaram telis tele van, könnyekkel teli szemekkel érzem a vágyódást magamban, hogy megosszak valamit ebből a gazdagságból másokkal is.

Szent Ignác ajánl egy imagyakorlatot, melynek neve: „szemlélődés a szeretet elérésére”. Ennek a gyakorlatnak két kiindulópontja van. Az első, hogy „a szeretet inkább cselekedetben nyilvánuljon meg, mint szavakban”. A második: „A szeretet a kölcsönös közlésben áll, vagyis hogy az, aki szeret, adja és közli azt, amije van, vagy amije lehet; és viszont az, akit így szeretnek, adjon annak, aki őt szereti. Így ha egyik tudománnyal rendelkezik, adjon belőle annak, akinek nincs, éppúgy, ha méltósággal vagy gazdagsággal, adjanak egymásnak kölcsönösen”.

A szeretet a közlésben áll, melynek előfeltétele, hogy előbb én kapok valamit. Isten a legnagyobb ajándékozó, és Ő az, ki minket előbb szeret (vö. 1Jn 4,19), és mérhetetlen nagylelkűséggel, pazarsággal osztogatja javait az embereknek: mindnyájunknak egyéni módon. Mivel Isten mindenkit a nevén szólít (vö. Iz 43,1), ez azt jelenti, hogy adományait is sokféleképpen, személyre szabottan adja. Mindenki egyedi és különleges, mely azt jelenti, hogy értelmetlen a talentumainkat egymáséhoz hasonlítani vagy méricskélni. Mint ahogy értelmetlen saját gyerekünket is a máséval összetenni ahelyett, hogy egyszerűen rácsodálkoznánk, és azt mondanánk: „Juliskám, milyen csodálatos vagy!”.

Megállhatok egy pillanatra, és kérhetem Isten kegyelmét, hogy az Ő szerető tekintetével tudjam önmagamat szemlélni, és látni tudjam adományaimat, tehetségemet, kérve a hálatelt szív ajándékát. Ennél a tapasztalatnál mindig érdemes elidőzni.

Ennek elmélyítéséhez Szent Ignác lelkigyakorlatos könyvében további négy kis gyakorlatot (Lgy 234-237) ajánl, mely imádságom tárgyát is képezhetik (együtt vagy külön-külön):

1. Idézzem emlékezetembe a teremtés, a megváltás és a különleges adományok kapott jótéteményeit, és fontolgassam nagy megindultsággal, hogy Isten, a mi Urunk mennyit tett értem, és mennyit adott nekem abból, amije van. Valamint azt is, hogy ugyanez az Úr mennyire óhajtja önmagát is nekem adni, amennyire isteni rendelkezése szerint ezt teheti.

Most mélyedjek nagyon magamba és fontoljam meg, mit kell nekem a magam részéről nagyon is méltán és igazságosan felajánlanom és odaadnom az Isteni Felségnek, ti. mindenemet és azzal együtt magamat, mint aki mély megindultsággal felajánlást tesz:

Vedd, Uram, és fogadd el teljes szabadságom,

emlékezetem, értelmem és egész akaratom,

mindenem, amim van, és amivel rendelkezem.

Te adtad nekem mindezt,

Neked, Uram, visszaadom.

Minden a Tiéd,

rendelkezzél vele egészen akaratod szerint.

Add nekem szeretetedet és kegyelmed,

mert ez elég nekem.

2. Szemléljem, hogyan lakik Isten a teremtményekben: az elemekben, adva a létezést, a növényekben a csírázást és növekedést, az állatokban az érzékelést, az emberekben az értést. Így lakik bennem is és ad nekem létet, érzékelést és értést. Templomává tesz engem, mert az isteni Felség hasonlatosságára és képmására vagyok teremtve.

Most ismét mélyedjek magamba úgy, ahogy azt az első pontban mondtuk, vagy más módon, ahogy azt jobbnak érzem. Ugyanígy járjak el a következő pontokban is.

3. Fontoljam meg, miképpen munkálkodik és dolgozik értem az Isten a föld színén levő összes teremtményekben, id est, habet se ad modum laborantis, azaz, dolgozó ember módjára viselkedik. Így például az égen, az elemekben, növényekben, terményekben, nyájakban, megadva nekik a létet, fennmaradást, növekedést és érzékelést stb. Utána mélyedjek magamba.

4.Szemléljem, hogy jön minden jó és minden adomány onnan fölülről; így az én végességem a fent levő Legnagyobb és Végtelentől, ugyanúgy az igazságosság, jóság, jámborság, irgalom és minden más – mint a napból a sugarak, forrásból a víz. Aztán mélyedjek magamba…

Végezetül elbeszélgethetek az Úrral, mint barát a Barátjával, vagy tanítvány a Mesterével. Társalogtál már az Úrral, miközben hálával és csodálattal beszélgettetek emberekről, a hegy gyönyörűségéről, egy-egy meghitt találkozás derűjéről? Ha kedved van hozzá, akkor bátorítalak erre a Vele való együttlétre, melyben persze előkerülhetnek nehezebb dolgok is, amelyek nyomasztanak, de nem felejtvén azt, hogy az élet minden pillanatban – még ha csíráiban is – szép, jó és jelentésében gazdag...