Európában a zsidóknak a harmincas évek elejétől szembesülniük kellett az ellenük táplált, fokozódó gyűlölettel. A nemzetiszocializmus alsóbbrendű fajnak tekintette őket, és olyan gyűlöletáradatot indított, mely zsidók millióit volt képes megölni. Hasonló atrocitásokkal korábban is találkozunk pl. az 1907-es oroszországi pogrom idején, mely elöl Etty édesanyja, Rebecca (Riva) Bernstein is menekülni kényszerült.

1940. május 14-én az amsterdami kikötő felrobbantott olajszállítói fekete füstöt ontottak magukból, amit Etty kétségbeesetten szemlélt ablakából. Németország négy nap alatt lerohanta Hollandiát, kinek esélye sem volt védekezni. Egy bombatámadás porig rombolta repülőtereit, és légiflottájának felét. Leident és Hágát is elfoglalták, majd száz hadirepülő ostromolta Rotterdamot, melyhez ezerkétszáz katona is csatlakozott. A holland kormány május 15-én kapitulált.[1]

1940 májusában a megszállt Hollandia helytartójának (Reichskommissar) Artur Seyss-Inquartot nevezték ki. Ebben a minősítésben a polgári közigazgatás irányítója lett és szoros gazdasági együttműködést épített ki Németország érdekeinek védelmében. Seyss-Inquart abszolút hatalommal rendelkezett. Nem elégedett meg azzal, hogy Hollandiát kizsákmányolja (négyszáz ezer holland munkást küldött Németországba, hogy a háború gépezetét megolajozza), emellett elköteleződött a náci ideológia terjesztésében is. E célból a holland Nemzeti Szocialista Mozgalommal (NSB) együttműködve számos nemzetiszocialista szervezetet állított fel. A zsidók mozgásterét fokozatosan visszaszorította: eltávolította őket a hivatalnoki pozíciókból, az egyetemekről stb. Októberben kihirdette az összes zsidó ingatlan cenzusát, és banki utalásaikat is ellenőrzés alá vonta. Felállította a Zsidó Tanácsot, melynek feladata volt, hogy a sorstársakat rábírja identitásuk felfedésére. 1941. február 9-én felgyújtották az amszterdami zsinagógákat, mely ellen az amszterdami kikötő munkásai tömegsztrájkot hirdettek, amit keményen megtoroltak. Hogy megakadályozzák a további megmozdulásokat, sokakat kényszermunkára deportáltak Németországba.[2]   

Ebben a kontextusban találjuk Etty Hillesum 1941. március 14-i naplóbejegyzését:

Tegnap délután együtt átnéztük azokat a jegyzeteket, melyeket nekem adott [Julius Spierről, a pszichológusáról van szó]. Amikor elérkeztünk ahhoz a részhez: „Elég volna, ha egyetlen emberi lény élne, ki méltó erre a névre, hogy hinni tudjak az emberekben, az emberiségben”, ösztönösen úgy éreztem, hogy megfojtom őt. Ez aktuális probléma: a németek ellen érzett nagy gyűlölet, mely megmérgezi a lelket. Kifejezések, mint „pusztuljon mindenki, az a mocsadék, gázosítsák el őket” mindennapi társalgásaink részévé váltak; néha egyesek úgy érzik, hogy ezekben az időkben nem tudnak már tovább élni. És egyszerre, váratlanul, néhány hete, felszínre tört bennem a felszabadító gondolat, egy fiatal rügy a gyomok sivatagában: ha csak egy rendes német is maradna, az az egy megérdemelné, hogy megvédjék a barbárok csoportosulásával szemben, és neki köszönhetően nem lenne jogunk gyűlöletünket egy egész népre rázúdítani.

Ez nem jelenti, hogy engedékenynek mutatkozhatunk bizonyos tendenciákkal szemben; állást kell foglalni, bizonyos dolgok miatt fel kell háborodni, próbálni megérteni; azonban a megkülönböztetés nélküli gyűlölet a legrosszabb, mi létezik. A gyűlölet nem tartozik természetemhez. Ha ebben az időszakban oda jutnék, hogy valakit gyűlöljek, lelkemen sebet ejtene, és mihamarabb ki kellene gyógyulnom belőle.

Az utóbbi időben feladatomnak éreztem, hogy megőrizzem a harmóniát ebben az ellentmondásos családban [a ház lakói: Han Wegerif, nyugdíjas könyvelő, kivel szerelmi viszonyt folytat, a fia, Hans, Käthe, német szakácsnő, Bernard Meylink, kémia szakos hallgató és Maria Tuinzing, ápolónő, Etty barátnője]: egy vidéki származású német, keresztény szakácsnő, ki olyan nekem, mintha a második jó anyám lenne; egy amsterdami zsidó diáklány; egy idős, kiegyensúlyozott szociáldemokrata; majd Bernard, egy kisnemesi fiú, de tiszta lelkű, figyelemreméltó intelligenciával, bár kissé korlátolt a kisnemesi származása miatt, és a fiatal közgazdász hallgató, őszinte, jó keresztény, ki rendelkezik a keresztények kedvességével, megértésével, de harciasságával is. Egy kis világ, melyet külső politikai tényezők bombáznak, és a szétrobbanás fenyegeti. Mégis fontosnak tartom összetartani ezt a kis közösséget, mely tanúként tud szolgálni a görcsös és erőltetett rasszról, népről szóló elméletekkel szemben; bizonyítékként, hogy az életet nem lehet meghatározott sémákba zárni. Azonban ez fájdalommal, belső, erős konfliktusokkal, kölcsönös bántásokkal, felcsattanással és megbánással jár együtt […] Olykor, ha váratlanul elönt a gyűlölet, miután újságot olvastam vagy más híreket kaptam, magamból kifordulva gyalázni kezdem a németeket. Tudom, hogy azért teszem, hogy Käthet bántsam, hogy kiadjam a gyűlöletemet, akkor is, ha csak egy emberre zúdíthatom rá […]

Ugyanakkor halálosan szégyellem magam, és furdal a lelkiismeret, boldogtalan vagyok, nem találom a békémet, és úgy érzem, hogy mindent elrontottam. És akkor nagyon megható, kedves és bátorító, ahogy Käthenek mondjuk: „Igen, biztosan léteznek rendes németek, és végső soron azok a katonák semmit sem tehetnek velünk, és köztük is vannak rendes alakok” [...]

Összefoglalva, valójában ezt akarom mondani: a náci barbárság bennünk ugyanolyan barbárságot szül, mely ugyanúgy járna el, ha lehetőségünk lenne kedvünk szerint cselekedni. Bensőnkben e civilizálatlanságot el kell utasítanunk: nem gerjeszthetjük magunkban a gyűlöletet, másképp a világ sosem kecmereg ki a mocsárból [...]

Ha egy SS tiszt halálra rugdosna, felemelném a fejemet, szemébe néznék, és megkérdezném, kábulattól és félelemtől vegyes kifejezéssel, és az emberiség iránti tiszta érdeklődésből: Istenem, fiú, mi szörnyűség történt az életedben, hogy ide jutottál?[3]

Az igazság keresése Ettyben erőteljes motorként működött. A pszichológusával való közös munka rávilágított arra, hogy az emberi valóság sokkal összetettebb, mint azt valaha képzelte volna: nem szabad olcsó válaszokért elcserélni az igazság és a valóság összetett természetét. Miután megtapasztalta, hogy benső világa sem fehér vagy fekete, hanem a színek sokféle árnyalatából tevődik össze, rá kellett eszmélnie arra is, hogy a külső valóság is hasonló logika szerint jár el. Az igazság összetett, sok arccal és vetülettel rendelkezik sokféle ember életében, mely a politikai kérdésekben egyaránt tükröződik. A gyűlölet ezzel szemben gátolja a megértés összetett folyamatát, legyen szó emberekről vagy népekről. Bezárja az ember szellemét, értékes energiát szív el, mellyel a haragot táplálja, és leegyszerűsítő, felszínes válaszokkal elégszik meg. Etty szemtanúja annak, ahogy a gyűlölet elvakítja az embereket, és tömegeket tesz a hazugság és a propaganda rabjaivá.[4]     

Hónapokkal később hozzáteszi: „

Íme, a betegséged: az életet a saját rendszeredbe akarod zárni, az élet összes jelenségét az értelmeddel öleled át ahelyett, hogy engednéd, hogy az élet öleljen át téged. Hogy legyen hát? Rendben van, hogy értelmeddel az eget kémleled, az viszont nem jó, ha az eget az elmédbe préseled. Minden alkalommal, amikor újra akarod teremteni a világot ahelyett, hogy élveznéd azt úgy, ahogy van [...]

Az élet kíváncsi, meglepő, árnyalataiban végtelenül gazdag, útjának minden fordulatában teljesen más kilátás tárul elénk. A legtöbb ember fejében sztereotípiák élnek az életről. Bensőnkben mindettől meg kell szabadulnunk, minden létező elképzeléstől, rendtől és biztonságtól; bátorságot kell vennünk ahhoz, hogy mindent, minden normát, konvencionális kapaszkodót elengedjünk… és akkor, igen, az élet végtelenül gazdaggá és bővelkedővé válik, még a legmélyebb fájdalmaiban is.”[5]

Van még egy másik ok, mi miatt Etty elutasította a gyűlöletet. Meggyőződésévé vált, hogy az ember Isten képére és hasonlatosságára van teremtve, amit el lehet temetni, de nem lehet lerombolni. Egy másik alkalommal, amikor Etty regisztrálta magát, egy német katona csúnyán elkezdett ordibálni vele. A katona álarca mögött Etty egy „boldogtalan” fiút pillantott meg, ki zavart, ideges, kellemetlen, és szánalmas volt. Etty megőrizte nyugalmát, és valami anyai ösztön szólalt meg benne: „Gondjaimba akartam venni, jól tudván, hogy ezek a fiúk olyannyira siralmasak, hogy senkinek sem tudnának ártani; de veszélyessé válnak, ha szabadjára engedik őket, hogy az emberiséggel játsszanak”. Egyre inkább megbizonyosodik arról, hogy a háború rettenetes valósága mögött ingatag és megsebzett katonák hada áll: „Igyekszem a dolgok szemébe nézni, még a legrosszabb bűncselekményeknek is, hogy felfedezzem a kis, mezítelen emberi lényt a hajótörés közepette, melyet az emberi cselekedetek esztelensége okozott”. Etty számára a „kis, mezítelen emberi lény”, kit meg kell látni, hallgatni és gyógyítani, mi magunk vagyunk.[6]

Egyik barátjával, Klaas Smelikkel való beszélgetésében, Etty így próbálta győzködni őt: „Végső soron, egyáltalán nem hiszek az ún. „rossz emberekben”. El szeretném érni annak az embernek a félelmeit, feltárni az okát, és megszelídíteném azokat […] Nem hiszem már el, hogy valamit a világban meg lehetne változtatni anélkül, hogy előbb bensőnkben megtettük volna a magunk részét. Ez a háború egyetlen leckéje: magunkban kell keresni, nem másutt […] Magunkba kell szállnunk, és lerombolni mindazt, amit másokban elpusztítanánk. És meggyőződni arról, hogy minden gyűlölet-atom, amit a világba hozunk, még barátságtalanabb hellyé teszi azt”.[7]

A gyűlölet ellenszere a szeretet, amiért mindannyian felelősek vagyunk. Nem egy romantikus érzésről van szó, hanem egy döntésről, amikor a másik embert a maga összetettségében akarjuk látni, megérteni és elfogadni, nem negatív tulajdonságai alapján karikírozva:

„Nem tehetnek igazán semmit sem velünk. Az életet kellemetlenebbé tehetik, elvehetik anyagi javainkat, mozgásszabadságunkból is egy keveset, de mi vagyunk igazán azok, akik helytelen viszonyulásunkkal megfosztjuk magunkat legnemesebb erőinktől: hogy üldöztetve, megalázva, elnyomva érezzük magunkat [...] Természetesen olykor szomorúak és levertek lehetünk amiatt, amit velünk tesznek; emberi és érthető, hogy ez így van. Mégis: főleg mi vagyunk azok, akik kifosztjuk magunkat. Az életet szépnek találom, és szabadnak érzem magam […] Hiszek Istenben és az emberekben, és ezt minden hamisság nélkül ki merem jelenteni… Az élet nehéz, de nem súlyos […] A jövőbeli béke csak akkor lesz lehetséges, ha azt előbb magunkban találjuk meg – ha minden ember felszabadul a felebarátja vagy bármilyen rassz, nép elleni gyűlölettől, ha felülemelkedik ezen a gyűlöleten, és valami mássá alakítja át, talán hosszú távon szeretetté, ha nem túl nagy kérés. Ez az egyetlen megoldás […] Mindent el tudok viselni, egyre jobban, és mindennel együtt biztos vagyok, hogy az élet nagyon szép, méltó arra, hogy megéljék, és jelentésében gazdag. Mindennek ellenére […] Ha ártatlanul végigéljük ezeket az időket, testben és lélekben, de főleg lélekben, keserűség és gyűlölet nélkül, akkor lesz jogunk kijelenteni, hogy a háború véget ért. Talán ambiciózus nő vagyok, de lehet nekem is egy szavam”.[8]

[1] Vö. E. Ferri, Un gomitolo aggrovigliato è il mio cuore. Vita di Etty Hillesum, Milano 2017, 14-15.

[2] Vö. S. Germain, Etty Hillesum. Una coscienza ispirata, Roma 2000, 25-30.

[3] E. Hillesum, Diario 1941-1942, Milano 2012,50-55.

[4] Vö. P. Woodhouse, Credo in Dio e negli uomini. Storia di Etty Hillesum, Torino 2010, 96-97.

[5] E. Hillesum, Diario 1941-1942, 190-191.

[6] Vö. P. Woodhouse, Credo in Dio e negli uomini. Storia di Etty Hillesum, 97-98.

[7] Uo., 103-104.

[8] E. Hillesum, Diario 1941-1942, 637-638.