Részlet az 1942. február 27-i naplóbejegyzésből

Szerdán korán reggel, amikor egy nagyobb csoporttal a Gestaponál találtuk magunkat, az életünk valósága azonos volt: ugyanabban a környezetben, az asztal mögött levők és a kikérdezettek egyaránt. Ami életünket minősítette, az a benső viszonyulásunk volt, mellyel a helyzetet kezeltük. Egyből feltűnt egy fiatalember, ki fel-alá járkált kétségtelenül elégedetlen, háborgó és kínzott állapotban. Folyamatosan alkalmat keresett, hogy kiabáljon néhány kegyvesztett zsidóval: “Kezeket ki a zsebekből, kérem...”, stb. Jobban szántam őt, mint azokat, akikkel ordibált...

Amikor az asztala előtt jelentkeztem, váratlanul rám förmedt: “Mit talál oly nevetségesnek?”. Szívesen visszavágtam volna: “Semmit, magán kívül”, de a diplomácia kedvéért jobbnak tűnt elengedni a fülem mellett. “Ön folyamatosan nevet”, harsogta továbbá. És én teljes ártatlanságomban: “Nem tudom, ez a normális arcom”. Mire ő: “Kérem, ne mondjon szamárságokat, tűnjön kifelé”, olyan kifejezéssel, mely azt üzente, hogy még látni fogsz. Azt hiszem, hogy ez volt az a pszichés pillanat, amikor halálra kellett volna rémülnöm, de a trükköt túl hamar megértettem.

Mélyen belül nem félek. Nem elhamarkodott kijelentés ez, inkább tudatában vagyok annak, hogy emberekkel van dolgom, és próbálok megérteni minden kifejezést, bárkiről is legyen szó. És történelmi tény, hogy aznap reggel nem volt más, mint a Gestapo egy boldogtalan fia, ki kiabálni kezdett velem; de őszintén nem éreztem haragot, inkább fájdalmat okozott, és megkérdeztem volna: szomorú gyermekkorod volt, vagy megcsalt a barátnőd? Oly zaklatottnak és gyötörtnek tűnt, mellesleg kellemetlen és gyönge volt. Rögvest elkezdtem volna ápolni őt, jól tudván, hogy ezeket a fiúkat megnyomorították, és nem képesek rosszat tenni, de veszélyessé válnak, ha szabadon hagyják őket, hogy az emberiséggel játszadozzanak. Igazából a rendszer gyilkos, mely ezeket a típusú embereket felhasználja. [1]

Etty Hillesum már egy évvel korábban, 1941. március 15-én elutasítja a németek iránt érzett gyűlöletet, és úgy tekint rá, mint a lélek betegségére: „a náci barbárságok ugyanolyan barbárságokat szülnek bennünk… El kell utasítanunk magunkban ezt a civilizálatlanságot: nem táplálhatjuk a gyűlöletet”.[2] Gondolatban már akkor eljátszadozik az lehetőséggel, hogy mi történne, ha egy SS tiszt halálra kínozná őt: „Akkor is felemelném a fejemet, és a szemébe néznék, kérdezvén: Istenem, mi szörnyűség lelt téged, fiú, mi ily tettekre hajt?[3]

Etty meg akarja érteni az ember mély valóságát és titkát, nem visszahőkölve a felszín és a látszat mutatta furcsaságoktól. Nem válik áldozattá, nem vész el a gyűlöletben, hanem aktív és kreatív viszonyulást választ magának, az ember mélyebb igazságát keresve.

Etty saját magából kiindulva tudja, hogy az ember ellentmondásos, titkaiban gazdag lény. A fény és a sötétség találkozásának játéka, ki magában rejti az istenképmásúságot, de a bűnre hajlamos törékenységét egyaránt. Senki sem nevezheti magát kizárólag jónak vagy rossznak, annál sokkal összetettebbek vagyunk. A gyűlölet leegyszerűsít és vakká tesz, nem engedi, hogy a dolgok sokrétűségét lássuk. A gyűlölet csak a felszínt képes látni, ami a hiányt és a gyengeséget tükrözi.

Etty tudatában van annak, hogy a gyűlölet csak a félelmet táplálja, elgyengíti, tönkreteszi a szellemet, és megbénítja a gondolkodást. A gyűlölet igazából menekvés, mely nem képes szembesülni saját haragjával, fájdalmával, és magán kívül fürkészi az okokat. Bűnbakot keres. A gyűlölet épp emiatt fásultságot is okoz, mert a fájdalomtól, a haragtól menekül, és az érző szívet megkeményíti. Lehet gyűlölködni, menekülhetsz a fájdalmadtól, másokra vetítheted nyomorúságod okát, de ez nem segít: keserűvé és keménnyé tesz téged. 

Etty más utat választ. Erős vágy él benne, hogy a dolgok mélyen megbúvó jóságot felfedezze. Hisz abban, amit Hannah Arendt, német filozófusnő is vall: „Véleményem szerint a gonosz sosem lehet „mélyreható”, csak szélsőséges [...] Csak a jó lehet mélyreható és alapvető.”[4] Etty meggyőződése, hogy Isten képmására vagyunk teremtve. Ezt az isteni magot keresi magában és másokban is. Természetesen olykor ezt homok és kő fedi, ilyenkor munkába áll, hogy újra kiássa ezt az értékes darabot. Ehhez türelemre és időre van szüksége. Ezzel szemben a harag és a gyűlölet hirtelen válaszokat keresne, gyorsan be akarna skatulyázni embereket és helyzeteket, mi ellen Etty zsigerileg lázad.

Igazából egyikünknek sincs joga ahhoz, hogy másokról durva, kemény ítéleteket alkosson, mert mindannyian hordozunk valamilyen törékenységet. Mekkora titok az ember! Egy egész élet sem elég, hogy annak összes zegét-zugát felfedezzük. Milyen butaság ehelyett együgyűen ítélkezni:

„Az életet nem lehet rendszerekbe gyömöszölni. És az emberi személyt sem. A fáradtságos munkával kidolgozott rendszerek kedvéért gyakran áldoznak fel valóságokat és igazságokat. Az ember hajlama, hogy rendszerezzen, és a sokféle ellentmondást egységes rendszerbe foglalja, ami egy hiteles törekvés. És akárhányszor eljutunk egy rendszerhez, azáltal a káosztól menekülünk…”[5]

Másutt viszont a következőket írja: „Íme, a betegséged: az életet a saját rendszeredbe akarod zárni, az élet összes jelenségét az értelmeddel öleled át ahelyett, hogy engednéd, hogy az élet öleljen át téged. Hogy legyen hát? Rendben van, hogy értelmeddel az eget kémleled, az viszont nem jó, ha az eget az elmédbe préseled. Minden alkalommal, amikor újra akarod teremteni a világot ahelyett, hogy élveznéd azt úgy, ahogy van.” [6]

Látjuk, hogy nem egyszerű dolog nem ítélkezni, és közben mégis megérteni az embereket, és mindazt, mi velünk történik. Beláthatjuk, hogy szintén menekvés lenne, ha ítélkezés helyett egész nap meditálnánk, és a nyugalom, a nem ítélkezés állapotát akarnánk mesterkélten fenntartani. Etty inkább azt mondja, hogy gondolkodj, ítélj bátran, csak ne egyoldalúan. Vizsgáld meg ugyanazt a dolgot több szempontból, beszélj másokkal, olvass, kutakodj! Figyelj, hogy ítéletedben mindig maradjon rugalmasság és nyitottság, mely szabad arra, hogy felülvizsgálja nézeteit, és a valóságot más fényben lássa.

Az élet ugyanis tele van ellentmondásokkal, és az ember feladata, hogy ezeknek bensőjében teret készítsen a tudatosság által. Az élet egyik ilyen ellentmondása a szenvedés, a betegség. Nincs logikus válasz a miértjére, amit tehetünk, hogy próbáljuk elfogadni, és életünket a lehető legteljesebben igyekszünk élni. Ez a radikális ellentmondás arra kötelez, hogy ne vonjunk le túl hamar következtetéseket.

Dietrich Bonhoeffer, a második világháborúban meghalt evangélikus lelkész, úgy fogalmaz, hogy hiteltelen, ki kettős életet él; ki az ellentmondásokat, konfliktusokat megváltoztathatatlan tényként fogja fel. "Házas ember vagyok, de mellette szeretőt is tartok, és nem akarok ezen változtatni." "Istenhívő vagyok, emellett azonban gyűlölöm a vejemet, aki megsebzett, és nem akarok kiengesztelődni. Lezárok." Ezzel szemben az antropos téleios (az integrált, teljes ember) a személyiségében felbukkanó ellentmondásokat harmonizálni tudja.[7]

Etty nem elégszik meg azzal, hogy a világot szélsőséges módon jókra és rosszakra, igazakra és bűnösökre ossza fel, hanem az emberben levő két pólust együtt akarja látni. Az életben mindennek helye van. Éppúgy az emberben is. „Az életben mindennek helye van. Az Istenbe vetett hitnek és az egyszer véget érő szenvedésnek is… Élet és halál, fájdalom és öröm, a járástól kimerült lábam és a jázmin a ház mögött, az üldöztetések, a megszámlálhatatlan atrocitás, minden olyan bennem, mint egy különleges és erős egyveleg… Igaz, hogy mindent magunkban hordunk: Istent és az eget, a poklot, a földet, az életet és a halált, az évszázadokat, megannyi évszázadot...”

Etty a “kicsiny emberi lényt” akarja felfedezni magában és másokban is, melyet olykor sok barbárság fed el. Ennek megtalálása nem egyszerű, és szükségünk van a szeretet szemüvegére, az isteni kegyelemre, hogy így szemléljük a világot.

Végezetül: kik is vagyunk valójában? Sokféle válasz létezik erre, az egyik János evangéliumának prológusában található: „Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében” (Jn 1,12). A vallás elsődleges feladata, hogy emlékeztessen: Isten gyermekei vagyunk és a „fogadott fiúság lelkét” (Róm 8,15) kaptuk. Inkább hasonlítunk az angyalokhoz, mint azokhoz az elmarasztaló jelzőkhöz, melyekkel olykor azonosítjuk magunkat és másokat.

Mindenkiben ott él a jóság kertje, mit gondozhat és ápolhat. Ez az önmagunkkal való viszony és emberi kapcsolataink alapvető reménye. Érdemes ide visszatérni: benső kertemnek ezen szegletét locsolgatni. Ez nem jelenti azt, hogy ettől a bozótok el fognak tűnni, és a gyengeségeimtől megszabadulok. Inkább azzal a következménnyel jár, hogy azok nem fognak már megfojtani, nem fogok kétségbe esni, nem fogom fölöslegesen megbélyegezni magamat, mert tudom, hogy ott van a jóság kertje is lelkemben, hova mindig visszatérhetek. Sokkal jobb az Úrral locsolni a bennem levő jóság-magokat, mint izzadtságszagúan és egyedül gyomlálni gyengeségeimet.

Ebben a kertben meghittségben lehetek Jézussal: leülhetek vele, megihatok egy kávét, hátradőlve beszélgethetek Vele, és engedhetem, hogy a Vele való kapcsolat folyamatosan gyógyítson és alakítson engem. Ha rálelek az Úrral való bensőséges viszonyra magamban, és feltétel nélkül szeretve érzem magamat, akkor ez felszabadít arra is, hogy másokkal is hasonló szeretetközösségben élhessek.

Liturgia a lokálban

Ma éjszaka, Uram,

te vezettél ebbe a lokálba.

Ott akartál lenni, bennünk,

néhány órára, ma éjszaka.

Vágytál találkozni,

a szívünkben, mindazokkal,

akik idejüket vesztegelni jöttek.

A lokál, a világ e sarka mintha a hátát fordítaná

neked; de már nem profán.

Tudjuk, hogy általad,

a kegyelem nyílásává lettünk.

Bennünk szereteted szentsége testet ölt.

Bennünk mindenkit magadhoz vonzol:

ezeket a megroggyant lényeket,

kik az asztal mögött rekedtek,

és nem tudják, hová menjenek;

vonzd bennünk magadhoz őket, hogy veled találkozzanak,

aki egyedül irgalmas vagy.

Tágítsd szívünket, hogy mind beférjenek.

Szeretünk téged, szeretjük őket,

hogy egyek legyünk Benned.

(Madeleine Delbrêl)

[1] E. Hillesum, Diario 1941-1942, Milano 2012, 385-386.

[2] Uo., 54.

[3] Uo., 55.

[4] H. Arrendt, Politica ebraica, 244.

[5] E. Hillesum, Diario 1941-1942, 277.

[6] Uo., 191.

[7] Vö. A. Gallas, Antropos teleios. L’itinerario di Bonhoeffer nel conflitto tra cristianesimo e modernità, Brescia 1995, 11.