Etty Hillesum (1914-43) holland zsidó nő, ki a második világháború embertelenségének homályában nagyívű spirituális utat jár be. Míg sorstársai haláltól való félelmükben rettegnek, letargikussá válnak, Etty bensőjében rátalál egy forrásra, mi hálával, örömmel és békével tölti el őt: „Mindent összevetve biztos vagyok benne, hogy az élet nagyon szép, méltó arra, hogy éljék, és jelentésében gazdag. Mindennek ellenére [...] Boldog vagyok és áldom ezt az életet, bizony áldom azt, az Úr 1942-ik esztendejében”. A menekülés helyett önként vállalja a westerborki tranzittáborba való internálást, hogy beteg, szenvedő sorstársainak vigaszt nyújtson. Osztozni akar népe sorsában. Tanúságtétele aktuális üzenetet hordoz számunkra is, kiken a koronavírus terjedése miatt egyre inkább eluralkodik a félelem és a kétségbeesés. Íme, néhány gondolat, mely segíthet leoldani a félelem kötelékeit.
Részlet az 1942. július 2-i naplóbejegyzésből:
A nyugatiak nagy része nem érti a fájdalom művészetét, így ezernyi félelemtől tébolyultan él. És az az élet, amit most az emberek élnek, nem igazi élet, mert félelemből, fásultságból, keserűségből, gyűlöletből és kétségbeesésből áll. Uram, mindezt nagyon is értem: de ha elvesznek egy ilyen életet, sokat vesznek el? El kell fogadni a halált, még a legkegyetlenebbet is, mint az élet részét.
És ha minden nap nem élünk teljes életet, akkor számít, hogy egy nappal többet vagy kevesebbet élünk? Nap mint nap Lengyelországban vagyok, az úgynevezett harcmezőkön, és néha elém tárul a méregzölddé vált mezők látványa. Az éhezők, a megkínzottak és a haldoklók mellett állok, minden nap – de közel van hozzám a jázmin, az égnek egy darabja, az ablakom mögött. Az életben mindennek helye van. Az Istenbe vetett hitnek és az egyszer véget érő szenvedésnek is.
A fájdalom mindig kikövetelte magának az őt megillető helyet és jogokat, ily vagy oly módon. Ami számít, hogy milyen lelkülettel viseljük azt, és integrálni tudjuk-e életünkbe, és mindennel együtt el tudjuk-e fogadni az életet.
Olykor meghajtom fejemet a nagy súly alatt, amit a tarkómon érzek, és érzem, hogy össze kell kulcsolnom kezemet, ami ösztönösen jön, és órákig így tudnék maradni – tudok mindent, képes vagyok mindent elviselni, egyre inkább, és mindezzel együtt biztos vagyok abban, hogy az élet szép, méltó arra, hogy megéljék, és jelentésében gazdag. Mindennek ellenére. Ami nem akarja azt mondani, hogy nem lehetünk kutyafáradtak egy hosszú séta vagy sorban állás után, de ez is az élet részét képezi, és van valami benned, ami sosem hagy el.
Etty szerint félelmünk oka, hogy nem értjük a fájdalom művészetét. Nem tudjuk elfogadni halandóságunkat, törékenységünket, sebezhetőségünket, és annak illúziójába ringatjuk magunkat, hogy érinthetetlenül megúszhatjuk a világ fájdalmát. Immunisak akarunk lenni, de ez azzal is jár, hogy életünket a félelem lelkülete határozza meg.
Figyeljük meg a reakciónkat, amikor „sérült” emberekkel találkozunk. Erős ellenállást tapasztalunk, gyorsan eliszkolunk, mintha vasvillával kergetnének, mert bennük saját végességünkkel, törékenységünkkel találkozunk. Nem könnyű elfogadni, hogy nem vagyunk mindenhatók, nem rendelkezünk pszichés és fizikai épségünk felett, és fennáll annak veszélye, hogy maholnap kerekesszékbe kerülünk, rákosak leszünk vagy valamilyen mentális betegségben fogunk szenvedni. Közben elfelejtjük azt, amit képességeikben korlátolt testvéreink tanítani tudnak nekünk: az élet sokkal több, mint hogy le tudok-e diplomázni, tudok-e járni, beszélni, énekelni stb. A teljesítmény- és sikerorientált világban arra tanítanak, hogy az életben vannak más értékek is. Ahogy Etty írja: a méregzöld mezők mögött felsejlik a jázmin, az égnek egy darabja. Ha azonban nem tudok szembenézni a halállal, a végességgel, a törékenységgel, akkor nem fogom meglátni a jázmint sem, és azokat az értékeket, amelyek örök értékűek.
1942. júniusi 29-i naplóbejegyzésében írja: „Az angol rádió szerint tavaly áprilistól 700.000 zsidó halt meg Németországban és a többi elfoglalt területen […] Mégis nem tudom értelmetlennek találni az életet. És Isten sem felelős ezekért az abszurd dolgokért, amiket mi követünk el: mi vagyunk a felelősek! Ezerszer meghaltam már ezernyi koncentrációs táborban. Mindenről tudok, és nem aggodalmaskodom a jövőbeli hírek miatt: ily vagy oly módon tudok mindenről. Mégis szépnek és jelentésében gazdagnak találom az életet. Minden percben.”
Az otthon maradás jó lehetőség reflektálni arra, hogy az életben mi igazán fontos. Ha nem járhatok munkába, nem kapom az onnan érkező megerősítéseket, mégis mi az, mi erőt ad, lelkesít és igazán lényeges az életemben? Persze, nézhetek TV-t egész nap, vagy sorra vehetem az összes netflixes sorozatot, hogy ne kelljen ezzel a kérdéssel szembesülnöm. De ha nem hoz ez az új kihívás valami többletet, bölcsességet, újdonságot, meglátást az életembe, akkor valóban értelmetlenné válik. Az értelmetlen szenvedés pedig maga a pokol, ahogy Thomas Merton mondaná.
A megpróbáltatás mellett, mi az életemben levő jázmin, az égnek egy darabja, ami beragyogja napjaimat? Polcz Alaine gyakran mondta a haldokló betegeknek, hogy minden pillanatban lehetőségünk van az életet a maga teljességében élni. Ez egy benső munkát is feltételez, hogy felfedezzük azokat az értékeket, amelyekről a felgyorsult életritmusunkban gyakran megfeledkeztünk, és amelyek örömmel, békével, szeretettel töltenek el minket.
Ajánlok egy kis gyakorlatot, mely segítségünkre lehet. Egy lapot ketté választva az egyik oszlopba lejegyezhetem vagy szimbólumok formájában lerajzolhatom azokat a dolgokat, melyek a hétköznapi jövés-menésben, a normális életritmusomban értéket jelentenek (az értékesség főképp időben mérhető). A másik oszlopban viszont azokat a dolgokat, személyeket, értékeket tüntethetem fel, melyekre a megváltozott élethelyzetben szeretnék figyelmet és energiát fordítani. Sokfélék lehetnek ezek: emberek, kapcsolatok, az istenkapcsolatomra, imaéletemre való tudatosabb odafigyelés, szellemi töltekezés, olvasás, barkácsolás, kötögetés, kreatív munka, tánc, ének, zenehallgatás, igényes filmek nézése, társasjáték stb. Lehet, hogy valakinek szüksége van rám, ki jobban igényelné jelenlétemet? Hogyan szeretném benső viszonyulásomat formálni a kialakult helyzetben? A döntés és a felelősség az enyém...
Ima koronavírus idején
Uram, eléd hozzuk betegeinket – vigasztalásért és gyógyulásért fohászkodunk. Legyél közel a szenvedőkhöz, főleg a haldoklókhoz. Vigasztald a szomorkodókat.
Adj bölcsességet és energiát az orvosoknak, kutatóknak; erőt minden nővérnek és betegápolónak ehhez a különösen nagy terheléshez. Imádkozunk mindazokért, akik szenvednek a pániktól. Mindazokért, akiket legyőz a félelem. Imádkozunk a viharban békességért, tisztánlátásért. Imádkozunk azokért, akik nagy anyagi károkat szenvednek, vagy ettől kell tartaniuk.
Jóságos Atyánk, mindenkit eléd hozunk, akiknek karanténban kell lenniük, magányosak és senkit nem tudnak átölelni. Töltsd el szívünket békéddel. És igen, kérünk azért, hogy ez a járvány visszahúzódjon, a számok csökkenjenek, újra minden a régi lehessen. Tégy minket hálássá minden egészséges napunkért.
Ne engedd, hogy elfelejtsük, hogy az életünk ajándék. Hogy egyszer meg fogunk halni és nem tudunk mindent kontrollálni. Hogy csak Te vagy örök. Hogy az életben annyi lényegtelen dolog van, ami gyakran túl hangosnak és fontosnak tűnik. Tégy minket hálássá mindazért, amit krízisek nélkül olyan könnyen figyelmen kívül hagyunk.
Bízunk Benned. Köszönjük.
Johannes Hartl[1]
