Részlet az 1941. március 16-i naplóbejegyzésből

Alkonyodott: az égbolt finom árnyalatai, a házak titokzatos körvonalai, az eleven fák ágainak áttetsző ölelkezése; egy szóval: lenyűgőző. Nagyon jól emlékszem, hogy “éreztem” magam egyszer. Mindent annyira szépnek találtam, hogy belefájdult a szívem. A szépség olyannyira meggyötört, hogy nem tudtam mit kezdeni a fájdalommal. És szörnyen boldogtalannak éreztem magam. Bensőmben megrészegített egy hasonló táj, és utána teljesen üresnek éreztem magam. Végtelen energiámba került. Ma ezt a viselkedést “onanizmusnak” nevezném.

De aznap este, néhány nappal ezelőtt, másképp reagáltam. Örömmel elfogadtam Isten világának szépségét, mindennek ellenére. Mélyrehatóan gyönyörködtem az alkonyatba merülő halk és rejtelmes tájban, úgymond “tárgyilagosan”. Nem akartam többé “birtokolni”. Felfrissülve tértem vissza a munkámhoz. És a táj bensőmben ott maradt, köntösként betakarva lelkemet – hogy nagy szavakat használjak –, de már nem kötözött meg, nem volt már „onanizmus”.

És így van ez S-sel [Julius Spier, a pszichológusa] és a többiekkel is most. Az aznap délutáni krízisben, amikor megkövülten ültem vele szemben, és nem tudtam megszólalni, valószínűleg e „birtokló” viszonyulásnak volt betudható. Személyes életének különféle dolgairól mesélt nekem: a feleségéről, akitől elvált, de levelezésben maradtak, a menyasszonyáról, kit el akar venni, de Londonban van – „egyedül és szenved” –, és azután egy másik nőről, akivel viszonya volt, egy szép énekesnő, akivel szintén levelezésben maradt.

„Birtokolni” akartam. Azt akartam, hogy S. az enyém is legyen [...] Abban a pillanatban boldogtalannak és magányosnak éreztem magam, amit most nagyon is értek. El akartam menni, és le akartam jegyezni mindezt. Azt hiszem, ezt is értem. A „birtoklás” egy másik módja ez, amikor a dolgokat szavakkal és képekkel magamhoz akarom láncolni. Az inger, mi írásra bírt volna, főképp az a vágy volt, hogy összegyűjtött kincseimmel elrejtőzzek mások elöl – feljegyezzek minden dolgot és kéjelegve megtartsam magamnak.

És most, váratlanul, ez a hozzáállás, mit „birtoklónak” nevezek, megszűnt. Ezernyi lánc tört össze, újra szabadon lélegzem, és erőm van arra, hogy ragyogó szemekkel nézzek körbe. És most, hogy már semmit sem akarok birtokolni, szabad vagyok, és most minden enyém, benső gazdagságom kiterebélyesedett.

Etty 27 éves, egy hónapja jár pszichológushoz, Julius Spierhez, kivel egy hónap alatt szép utat járnak be. Spier először is segít Ettynek szembenéznie benső rendezetlenségeivel, ki önmagát „összebogzódott gomolyaghoz” hasonlítja, „lelki székrekedés” gyötri, el van kényeztetve, zilált, és kész arra, hogy minden élményt magába szívjon: „Úgy érzem, hogy elveszítek valamit az életben, ha nem próbálok ki mindent”. Ezzel együtt kész vállalni a fáradtságot, hogy visszataláljon önmagához és rendet rakjon benső káoszában.[1]       

Etty bulimiás módon viszonyul a világhoz és az emberekhez, mely én-központú és beteges, sok szenvedést okozván neki. A fenti naplóbejegyzés a szabadulás első momentuma, amikor feleszmél arra, hogy nincs már kéjenc módjára hozzákötve „kincseihez” – legyen az férfi vagy egy kedves táj – és megtapasztalja a szabadság ízét.

Az első kérdés, ami eszünkbe juthat, hogy miért van Ettynek szüksége arra, hogy habzsolja az élményeket, és hogyan történhet, hogy a végén mégis üres marad? Tán nem olyan távoli ez a kérdés, és minket is érzékenyen érint. A válaszom egyszerű: mert nincs kapcsolatban igazán önmagával. Bensőjében tikkasztó szomjúságot érez, amit csillapítani szeretne, de kétségbeesésében még inkább összekuszálja benső világát. Ahogy a Kis herceg mondaná: „Az emberek gyorsvonatokon zötykölődnek, de már nem tudják, mit keresnek. Erre elkezdenek ágálni, és csak forognak körbe-körbe...”

Meggyőződésem, hogy minden ember arra vágyik, hogy teljes életet éljen, rátalálva identitásának magvára, hol igazán kapcsolatban lehet önmagával és Istennel. Aki itt tud maradni, nincs rászorulva másokra, kiknek jelenlétében szabad tud lenni anélkül, hogy manipulálni, használni akarná őket. Identitásunk ezen magvához vezető út viszont fáradtságos, mert előbb szembe kell néznünk benső ellenállásainkkal és démonainkkal.

Próbáld csak ki! Maradj tíz percig csendben! Ugye, hogy motoszkálnak a kellemetlen érzések, amelyek arra késztetnek, hogy elmenekülj: bekapcsold a számítógépet, zenét hallgass stb. Nem sokan készek arra, hogy rátekintsenek rendezetlenségeikre, ezért inkább a pótcselekvéseknél maradnak, melyeket folyamatosan újra kell tölteni. Paradox módon az emberiség nagyobb része inkább vállalja az ehhez kötődő nyomort, mint az önismerettel járó fáradtságot és az azt követő szabadságot.

Miért félünk szembenézni gyengeségeinkkel, törékenységünkkel? Mert lelkünk mélyén nem hisszük el, hogy úgy szeretnek, ahogy vagyunk. Ezért folyamatosan produkálnunk kell magunkat, meg kell nyernünk mások tetszését, szerepeket, pozíciókat öltünk magunkra, hogy elhiggyük: fontosak, értékesek és szerethetők vagyunk. E viszonyulás gyenge pontja, hogyha beüt a krach, krízisbe kerülünk, elveszítjük a számunkra értéket jelentő dolgokat, akkor borul minden. Ezért oly nehéz nyugdíjba menni, mert a magunkról alkotott kép nagyrészt a munkánkkal kapcsolatos sikerhez és eredményekhez kötődik. Nyugdíjasként ezt sokan elszenvedik, és olyan tevékenységgel veszik körül magukat, amelyektől valakinek érzik magukat. Ez így rendben van, mégis érezzük, hogy ez még nem a szabadság.

Hol kezdődik a szabadság? Ott, hogy a zsigereimben, sejtjeimben megtapasztalom, hogy feltétel nélkül szeretve vagyok. Nem csak gondolom és érzem, hanem lényem legmélyén tapasztalom. Ez ajándék. Senkitől sem követelhetem, hogy szeressen; a világ ezzel bajban is van, mert ezt az ingyenes szeretetet nem lehet megvásárolni, nincs ott az üzletek polcán. A legtöbben ezt gyerekként tapasztaljuk meg, amikor anyánk keblén dédelgetett minket. A hozzátartozás és az ingyenes szeretet tapasztalata.

Ezt mi, férfiak nehezebben éljük meg: nálunk bizonyítania kell a gyereknek, hogy elfogadjuk. A nő, az anya az önzetlen szeretetet ösztönösebben tudja adni. A gyerekkori, felnőttkori sérülések gyakran feledtetik ennek tapasztalatát, és elszakadunk ettől. Ha szerencsések vagyunk, akkor olyan párt találunk, ki jóban-rosszban velünk marad. A gyakori válások nem azt mutatják, hogy a nőt a külső produktumaiért veszem el, és nem azért, aki? A szexfüggőség nem annak jele, hogy nem tudok igazán meghittségben lenni magammal és a párommal, ezért folyamatosan új kalandok után kutatok?

Meghívlak arra, hogy gondolj arra a személyre, akitől feltétel nélküli szeretetet tapasztaltál! Kinek jelenlétében szabadnak érezted magad, kinek öröme telt benned, csillogott a szeme, amikor rád nézett… Kinek jelenlétében nem érezted feszélyezve magad, nem féltél a csendtől, mert az nem kínos, hanem meghitt volt. Engedd, hogy ez a szeretet táplálja a szívedet. Elképzelheted, hogy a szeretett személy azt mondja neked: „Szeretlek”, vagy egy másik szót használ, ami ezt a jelentéstartalmat közvetíti. Mit érzel? Időzz el nyugodtan ennél a tapasztalatnál.

Ha nem jut eszedbe senki, ne csüggedj! Isten mindig ott van számodra, aki maga a Szeretet, és aki mindig hűséges marad hozzád. Tán így szól hozzád: „Örök szeretettel szerettelek Téged” (Jer 31,3). Engedd, hogy szívedet lágyítsák, táplálják ezek a szavak!

„Amikor az egódtól eljutsz az énedig – és a kettő nem ugyanaz – akkor az Isten-tudatossággá válik. Számomra a pszichoanalízis egy útja annak, hogy elérjünk az istenképiségünkhöz, mi mindannyiunkban ott rejlik. Ez azonban még nem az Istennel való szemtől-szembeni találkozás” – írja Browen Astor. Etty pszichológusában, Spierben egy referenciaszemélyre lel, akinek társaságában elfogadva és szeretve érzi magát. Talán az első személy életében, aki meg tudja nyitni szívét, és feltétel nélkül szeretve érzi magát általa. Egy igazán gyógyító kapcsolatról beszélhetünk, hol Etty végre rátalál önmagára. Spier jelenlétében képes szembesülni benső démonaival, és képes előrehaladni a szabadulás, rendrakás folyamatában. Hónapokkal később eljut oda is, hogy megtapasztalja: bensőjében nemcsak önmagával találkozik, hanem Istennel is. Ez már egy másik bejegyzés témája lesz.

Szent Ignác lelkigyakorlatainak előkészülete Isten feltétel nélküli szeretetének megtapasztalásáról szól. Sokak számára igazi kihívás, mert komoly sérüléseket hoznak magukkal. Ignác csak ezt követően ajánlja az első hetet, ami a bűnös oldalunkkal való szembesülésről szól. Isten szerető és irgalmas tekintete nélkül bűneink vizsgálata depresszióhoz és skrupulus lelkiismerethez vezet. Volt egy hölgy, akit a mindennapok lelkigyakorlatában kísértem. Láttam, hogy mennyire nehéz volt törékenységével szembenéznie, mert igen sebzett volt, és nem volt könnyű kapcsolatba kerülnie Isten feltétel nélküli szeretetével. Ilyenkor mindig visszatértünk annak tapasztalatához, és ott maradtunk, amíg szükséges volt. A lelkigyakorlatok első hetének gyümölcse a szeretett bűnös identitása, ki Isten szerető tekintetével rá tud nézni bűneire és hiányosságaira. A bűntudat ugyanis képtelen jóvá alakítani az embert, mert csakis a szeretet tud formálni.

Ezért oly gyógyító a lelki kísérés, a figyelmes, ítéletmentes meghallgatás és a gyónás, mert megértve, elfogadva és szeretve érezzük magunkat. Szükségünk van valakire, akivel megbeszélhetjük problémáinkat, és akinek a jelenlétében rátekinthetünk életünkre. Ez egyedül nem megy! Bagdy Emőke beszél annak fontosságáról, hogy milyen jó lenne, ha hetente lenne egy olyan ember, akinek fél órán keresztül mesélhetnénk magunkról: ventillálhatnánk anélkül, hogy a hallgató fél közbeszólna. A végén meg egyszerre csak kitisztulna minden és világosabban ráláthatnánk a helyzetre csak azáltal, hogy meg tudtuk fogalmazni, ami bennünk van. Érzéseink szavakra találnak, ami a kaotikus masszát szét tudja választani, és benső megmozdulásainknak formát tud adni. Milyen gyógyító gyakorlat! Lelki kísérésben mindig imádkozom ennek a szerető, elfogadó, befogadó hallgatásnak a kegyelméért, ahol a kísért személy szabadon és bátran beszélhet önmagáról anélkül, hogy félnie kellene, hogy elítélném. Nagyon felszabadító tud lenni!

Ha megtapasztalom mások részéről ezt a szabad, tiszteletteljes szeretetet, akkor lassan elengedem a birtoklás és a kontroll kényszerét. Etty számára a „tárgyilagosság” a szabadon és tiszteletben hagyást jelenti. A másik személy ajándék. Szent Ignác ezért ajánlja az esti visszatekintő imádság első pontjaként a hálaadást. A hála segít tudatosítani, hogy semmi sem az enyém, mindent ajándékba kapok. A hála megerősíti bennem azt is, hogy senki felett sem rendelkezem semmiféle joggal. A kapcsolatok rákfenéje, amikor elkezdjük egymást birtokolni, és a másik úgy érzi, hogy veszélyeztetjük szabadságát, ezért menekülni kényszerül. A szeretet szabadon hagy, de nem úgy, hogy függetlenedni akar a másiktól, hanem önzetlenül kínálja magát anélkül, hogy bármit cserébe várna. Ez embernek lehetetlen, de Istentől bátran kérhetjük: „Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találni fogtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek ajtót nyitnak” (Mt 7,7-8).

Arra születtünk, hogy Isten bennünk levő

dicsőségét láthatóvá tegyük.

És amikor megengedjük ennek a benső fénynek, hogy felragyogjék,

önkéntelenül is lehetőséget adunk másoknak,

hogy ugyanazt tegyék.

És amikor felszabadulunk félelmeink igája alól,

jelenlétünk automatikusan felszabadít másokat.

Nelson Mandela

[1] A. Gentili, „Sarò io ad aiutare Dio”. Il cammino spirituale di Etty Hillesum, Milano 2014, 26.